Mégsem rózsaszín

0
406

Mármint a stoppolás. Na most volt szerencsénk kipróbálni a kellemetlenebb részét is. Miután Pécsett megittunk két sört a Bor és Grillnapokon, reggel korán keltünk pénzt váltani, meg tömegközlekedni a városhatárig, így mire kijutottunk, csakúgy, mint előző nap, tizenegykor lobogtatta meg a szél a Barcs feliratos táblánkat először. Öt perc múlva már egy Ladában robogtunk az országhatár felé, a bácsi nagyon jófej volt, járnak Mezőkövesdre traktorokkal, méghozzá 18km/h végsebességű gépekkel, három nap az út. Ez aztán a teljesítménytúra. Kihozott minket egészen a határátkelőig, mi meg átsétáltunk Horvátországba. Aztán sétálhattunk még vagy négy kilométert, mire ideális helyen kezdhettünk stoppolni. Viszonylag még ez is gyorsan ment, a sofőr egy kukkot sem tudott angolul, mi meg még kevesebbet horvátul, úgyhogy a mutogatós beszélgetés maradt. Hatalmas üvdrivalgás és heves bólogatás kísért minden egyes megértett szót. Virovitica-ig hozott minket, ahonnan kamionstoppal jöttünk tovább, kommunikáció most is az ősi módon, közben az öreg nyerges Merci komótosan falta a kilométereket. Mindenki, akit kérdeztünk a Durdevac – Zágráb útvonalat javasolta, mondván a leggyorsabb és legrövidebb. Na igen. Autóval lehet. Stoppal korántsem. Egy Durdevac utáni leállóban már jó háromnegyed órát töltöttünk el, mikor ismét egy kamion, sőt, ismét egy Mercedes vett fel minket. Tiszteltetem a gyárat, amiért ilyen jószívű sofőrök nevelődnek a volán mögött. Sajnos az új fuvarosunk sem tudott angolul, de németül igen, csak mi nem. Összeszedtem minden némettudásomat, és a jó félórája kanyargó útra mutatva mondtam neki: Strasse gut for motorrad! Ja, mondta nevetve, majd tovább bámultunk ki az ablakon.

Bjelovar előtt tett ki minket, neki a városban volt dolga, a mi utunk pedig vezetett tovább az elkerülőn. Na most ezen az úton olyan egészséges százhúsz-harminc körül mászkáltak az autók, és két és fél óra kétségbeesett stoppolás után a tűző napon feladtuk, és elindultunk gyalog Bjelovarba. Itt kaptunk egy fuvart a főtérig, ráadásul perfekt angoltudással rendelkezett a sofőr, megmutatta, melyik útról stoppoljunk Zágráb felé, meg hogy hol tudunk enni és inni. Vizünk semmi, kajánk semmi, igen hasznos információk birtokosai lettünk hát. Mire megvacsoráztunk (zsömle és kolbász) épp este hét óra lett. Kiálltunk az út mellé, de megint egy órába telt, mire valaki megállt, Mirkó, aki egy durva figura. Elindult a kocsival, egy szót sem értett abból, amit mondtunk neki, mi meg csak annyit, hogy mielőtt elvisz minket Vrbovecig, meg kell állnia egy kocsmában, hogy igyon egy sört. Reméltük, hogy nem értjük jól, de jól értettük, így húsz perc múlva Mirkó befarolt a kedvenc helye elé Rovisce falucskájában, és beinvitált minket is. Én segélykérően odamentem négy fiatalhoz, hátha tudnak angolul, sofőrünk azonnal ott termett, és mondta, hogy bátran üljünk le hozzájuk. Jólvan, ezek is ismerősei, hát egye fene, leültünk. Szerencsére az egyik lány beszélt angolul, így az ő asszisztálásával végre Mirkó is kibontakozhatott. Nos ennek az lett a vége, hogy minimum négy kör sört fizetett mindenkinek, és egyre gyakoribb koccintgatással adott nyomatékot a nagy barátságunknak. Az asztalnál tényleg mindenki nagyon jó fej volt (a tolmácsunk meg még jesz! is), szóval kellemes estének ígérkezett, azt leszámítva, hogy besötétedett, és rohadtul nem volt szállásunk. Szerencsére ez hamar megoldódott, a másik lány ugyanis a szembe házban lakott, és mondta, hogy nyugodtan elsátrazhatunk a kertben. Mirkó is örült neki, állítása szerint így már megnyugodott és jó helyünk lesz. Tényleg csupaszív ember volt, elköszönéskor legalább háromszor ölelt végig bennünket, a számát meg megadta, ha bajba kerülnénk hívjuk fel. Igaz, hogy egy szavunkat sem értett.

Elháltunk hát a sátorban a ház mögött, teljesen nyugodt éjszakánk volt. Reggel a stoppolás ott folytatódott, ahol abbamaradt. Ezerötszáz fős falu, kegyetlenül leszarta mindenki, hogy mi hová igyekszünk, így egyre közelebbi települések nevét írtuk fel a táblácskánkra. A nő, akinek a boltja előtt próbálkoztunk, hozott nekünk kávét, ráadásul beszélt angolul, és elmondta, hogy innen el kell jutnunk, mert a falu egy halál. Felírtuk a térképen legközelebbi település nevét, és vártunk a csodára. Ez a csoda egy fiatal srác, és Opel Vectrája kettősében érkezett meg, mindössze két és fél órával a reggeli kiállásunk után. A térképen haladtunk fél centit, Zabnoig. Itt aztán ismét ránk mosolygott a szerencse, közvetlen járat Zágrábig, ráadásul miután nagy nehezen elmagyaráztuk a sofőrnek, hogy a vasúti pályaudvart keressük (lapra rajzolt vonat, hu-húúú-hu-húúú), egy az egyben oda is vitt minket. Utána kis villamos, kis busz és most itt vagyok, frissiben zuhanyozva, bepakolva a hűs szellő járta szobánkba, patyolattiszta ruhában, Zágráb külvárosában egy hatalmas kertesházban. Zöld a fű és kék az ég. Fúh.