Sok. Nem az ágy hiánya zavar. Nem is a fejem fölötti tetőé. A part menti zuhanyzókban tisztálkodni is lehet. Elvagyok én így, nincs gond, de az, hogy a cuccomat folyamatosan cipelni kell, az egy idő után sok. Először fordult elő, hogy couchsurfingen nem kaptunk semmiféle szállást, még választ is alig. Írtunk legalább négy közeli városba, sikertelenül. A legnagyobb gond, hogy meg van kötve az ember keze-lába. Nem tudsz elmenni bulizni este, még fürdőzni is szinte külön-külön kell, nincs városnézés, meg kirándulások, meg csakúgy sörözések, mert a házadat a hátadon cipeled. Ezért döntöttünk úgy, hogy másnap hazaindulunk, ma meg elverjük különböző luxuscikkekre a durván megspórolt pénzünket. Így reggel ásványvíz helyett gyümölcslevet vettem, a májkrém és a pékáruk mellé pedig még egy joghurtot is (méghozzá bele lehetett a csokigolyókat külön önteni, tudjátok). Tobzódtam a javakban. Két sört is megittam egy netkávézóban, alig került ötszáz forintomba darabja. A buszon azért mégis spórolni akartunk, szóval átsétáltunk egy közeli faluba, Voloskoba. Na a séta alatt egy fél napnyi kínszenvedést értek. Tíz kilométer, többnyire felfelé, rekkenő hőség, hátunkon a csomagokkal. Útközben még megálltunk egy hamburgerre meg egy korsó hűsítőre, és mire végre megérkeztünk a célhoz, szinte beleestünk a tengerbe. Gyönyörű kis falu, sokkal szebb, mint Rijeka, de az autópálya miatt vissza kellett térnünk a nagyvárosba. Eszünk ágában sem volt ismét gyalogolni, így vettünk reggelit, aztán felszálltunk a hármas zónába tartozó járatra, ami jegyvásárlásnál derült ki, hogy mit takar. Háromszoros árat az egyes zónához képest. Ennyit gyalogoltunk hát, hogy még a busz is zónákat lépett basszus. Lényeg, hogy tökéletesen elfogyott a pénzünk. Úgy értem, hogy teljesen. Összesen hét kuna volt kettőnk zsebében. 260 forint.

Mivel ez a busz nem állt meg ott, ahol mi szerettük volna, ezúttal egy focistadion melletti partszakaszon aludtunk. Pár fiatal nem messze tőlünk italozott, aztán vagy éjjel kettőkor jött valaki kutyát sétáltatni. Nem tűnt úgy, mint aki először lát utazó csöveseket. Reggel hatos ébresztőóra, a terv ugyanis egy nap alatt teljesíteni a Rijeka-Budapest távot. Felvettünk egy kis pénzt, az még elég volt egy kis vízre, kávéra, meg egy buszra, ami kivisz minket a város széléig. Igen ám, de a megkérdezett hat emberből nyolcan mondtak tízféle lehetőséget. Megpróbáltunk először a távolsági buszokra felkéredzkedni a fizetőkapuig. Nem vittek el. Kigyalogoltunk egy széles úthoz, ahová ki volt írva, hogy Zágráb. Fél óra, vagy több után, egy arra járó nő mondta, hogy csak a hülyék mennek erről Zágrábba, és hogy örökké itt fogunk állni. Igaza lehetett, ugyanis az úton olyan gyér forgalom volt, mint egy harmadrangú mellékutcában. Átmentünk hát egy buszmegállóba, ahol két lehetőségünk maradt: Ötös busz, kivisz minket ide meg ide, a nagy áruházaknál szálljunk le, amikor sok van, ott kell leszállni és ott jó lesz. Kettes busz, kivisz minket, hát, eddig és eddig, hol is szálljatok le, amikor véget érnek a házak, na ott. Ott megy az autópálya, csak át kell vágni a réten. Mondom, autópályán nem igazán lehet stoppolni. Hát igen, kicsit vissza kell gyalogolni. Ezek után a kisebbik rossznak hangzó variációt választottuk, és az ötös busszal mentünk. Amint leszálltunk, kiderült, hogy ez is ugyan olyan szar helyzet. Két út torkollt egymásba, legtöbben fentről kanyarodtak Zágráb felé, de fentről egész egyszerűen nem volt ideális hely a stoppoláshoz, végig szalagkorlát, leállósáv nélkül. A főváros felé vezető út legelején óriástábla: NO AUTOSTOP. Hoppá. Kétségbeesve próbáltunk helyet keresni, káromkodtam, mint a kocsis, izzadtam, mint egy ló, szomjaztam, mint egy szivacs. Akkor nem szerettem épp stoppolni. Jól van, nem maradt más választás, ahol kirakott a busz, oda visszamentünk, és felraktuk a ZAGREB táblát, ha kell estig itt maradunk, de a gyaloglásból elég. Fél tizenegy volt. Négy és fél óránkba került kijutni Rijekából, és kiállni egy szar helyre. Egy percen belül felvettek.

Iszonyatos nagy mázli volt ez a fuvar. A magyar rokonokkal (baráttal?) is rendelkező bácsi kihozott minket a fizetőkapuig, ahol rövid időn belül egy közvetlen járatot kaptunk a fővárosba, ráadásul a sofőr beszélt angolul. Hát, igen hamar a szívemhez nőtt a figura, azzal kezdett, hogy Beer?, és vette ki a jéghideg söröket a hűtőjéből. Motoros volt, meg kamionos, imádta az olasz sportkocsikat, utálta a magyar rendőröket, rockzenét hallgatott, és azt csinálta amit szeret. Óriási motorostúrákról mesélt, meg kalandokról, amibe keveredett, és meghívott a klubjuk találkozójára, ami egészen nívós rendezvény, csak példaként, két éve a ZZ Top is fellépett. Mellesleg ő a klub vice prezije. Telefonszámot cseréltünk, elbúcsúztunk Zágráb előtt, ő tovahajtott a kamionnal keleti irányba, mi meg maradtunk a fizetőkapunál a tűző napon. Na itt megint rendesen szívtuk a helyzetet, ugyanis legalább nyolc, de inkább tíz kapun engedték felénk a forgalmat, mi meg maximum a harmadikig merészkedhettünk be, de lényegtelen volt, mert a szélső sávokat senki sem használta, még a kamionosok sem, akikbe minden reményünket vetettük. Nagy nehezen aztán megállt egy fákat szállító teherautó, elvitt ahhoz a fizetőkapuhoz, ahol a magyarok jönnek vissza a tengerről, és újra reményteljes lett a szituáció. Hatalmas HUN felirattal vártuk őket, és ez be is jött. Mondta az úriember, aki megállt nekünk, hogy szó nélkül hajtott volna el mellettünk, de aztán meglátta a feliratot, és megállt. Elmesélte, hogy míg nem voltunk, hajléktalanok ásták el egymást Budapesten, vagy négy hullát talált a rendőrség, a csövesek meg zarándokolnak el, és senki sem tudja, hogy hová mennek. Hát mondom, nem állt meg az élet itthon sem. Nagykanizsa után, egy benzinkútnál tett ki minket. A reggeli elakadáshoz képest tökéletes időt jöttünk. Kis erőgyűjtés, majd kezdődhetett a házalás az autósoknál, pár percen belül ismét lett fuvarunk, méghozzá a Balaton északi partjára, Zánkára. Igaz nem az autópályán, de már mindegy volt, csak legyünk egyre közelebb a fővárosunkhoz. Itt határoztuk el, hogy mivel ennyire jól spóroltunk, Tihanytól hazamegyünk vonattal. Sötétedett, és nem volt kedvünk megint a szabad ég alatt aludni. Még egy utolsó stoppolással eljutottunk Balatonalmádiba, így itt vettük meg a jegyeket, meg azon nyomban két sört, és félig alva végigzötykölődtük az utat, közben összehaverkodtunk egy Balaton körbetekerésről hazafelé tartó sráccal, majd körülbelül fél egykor, frissen zuhanyozva, bekajálva, tiszta ruhában beleájultunk az ágyba. Reggel hazabuszoztam, és ezt a bejegyzést már a saját gépemről írom. Kilenc napot töltöttem az úton, és ahhoz, hogy ne utáljam meg a világot, kell már ez a pihenő. De meg kell hagyni, nem volt egy utolsó élmény!