Senki sem tudta, hogy ki ő, vagy honnan jött. Esténként érkezett, záróra előtt, fekete kabátban, fekete szövetnadrágban, fekete cipőben, arcába húzott kapucnival. Lépései visszhangot vertek az áruház üresedő parkolójának téglafalai között. Tap-tap-tap-tap. Az éjjeli szél papírzacskókat, összegyűrt blokkokat hajtott be mellette az ajtón, amikor a fotocella működésbe lépett a mozgásától. Az idegen a kosarakhoz lépett, elvette az egyiket. Végighúzta kezét a hűvös fémen. A biztonsági őr a helyén ülve figyelt, a takarítónők már elkezdték a munkát. Húsz perc zárásig.

Az idegen elindult a sorok között, céltudatosan haladt, néha felnézett a táblákra, tej, tészták, üdítők, húsok, végigszelte a színes termékek tengerét, mintha egy fekete árnyék suhant volna a tarka hullámok között. Villogó szemei a piros cetlis termékeket kutatták, egyfontos tonhalkonzerv, leértékelt gyömbéres-étcsokoládés keksz, megmaradt péksütemény került a kosarába.

Egyszer csak megtorpant. Arca eltorzult, szemöldökét összehúzta. Bámult maga elé, bámulta a semmit, mintha lyukat akarna égetni az előtte emelkedő falba. Számolt. Agya sebesen járt, fontok és pennyk kergették egymást, váltódtak át száznál. Aztán elmosolyodott. Csupán félmosoly volt, egy szájszéli felhúzás, de annak, aki látta, meghűlt az ereiben a vér. Az idegen végzett és a kasszákhoz tart! A pénztárosok próbáltak elbújni, vagy elmenekülni, felkaptak valamit a kezük ügyéből, hogy azzal matassanak, és elfoglaltnak tűnjenek. Ahogy sorra haladt a bódék mellett, egyiket a másik után elhagyva, úgy szakadt fel a sóhaj a forgószékekben ülő alkalmazottakból. Ma nem én leszek az, gondolták.

Az idegen tudta, hová megy. Elmellőzte az utolsó, még zölden világító kasszát is, és az automata pénztárak felé indult. A gépek remegve próbálták összehúzni magukat, hibaüzeneteket küldtek a képernyőikre, de az idegen csak rákoppintott az első terminál orrára, mire az megadóan felajánlotta a fizetés opciót. Ahogy nőtt a lista, úgy szomorodott a gép hangja minden egyes vonalkód csippanásánál, az utolsó terméket, amellyel együtt közel nyolc fontosra hízott a végösszeg, már szinte sírva fogadta el. Tudta, hogy mi fog következni. A társai némán figyelték, pisszenni sem mert senki. Az idegen elővette a csillogó, aranycipzáros bőrpénztárcáját, a markába öntött néhány kiló fémpénzt, és a legértéktelenebbektől, az egypennysektől indulva mániákusan dobálni kezdte őket a gép gyomrába. Mire végzett a nyolc fonttal, már a terminál száján ömlött ki a sok érme. A gép ennek ellenére megköszönte a vásárlást, és egészen addig nem hányta vissza a több kiló rezet, amíg az idegen össze nem pakolta a termékeit, és ki nem sétált az épületből, bele a hideg, szeles, angol éjszakába.

Öt perc zárásig.