Ugye az angol közlekedésnek van egy olyan furcsasága, hogy rossz oldalon mennek, de legalább rossz oldalon is jönnek. A balos forgalomhoz át kell egy kicsit állítani az agyat, bár azt mondom, néhány hét alatt hozzászoksz. Otthon belénk nevelték, hogy balra nézel először, amikor lelépsz az úttestre, na most emiatt engem eddig kétszer akartak elütni, de az még nagyon az elején volt, azóta megtanultam, hogy még felfelé is nézzek, nemhogy jobbra meg balra. Sose lehet tudni.

Járom az utcákat, nézem a dugóban álló autókat, az araszoló buszt, a szlalomozó kerékpárosokat, olyan ismerős ez az egész, a reggeli csúcs, amikor a világ összes embere útnak indul A-ból B-be, legyen A az otthon, legyen B a Pokol Negyedik köre, vagyis a munkahely. Ismerős, mert Budapesten is ezt látom, mindenki megy, igyekszik, teker, hajt, ez stimmel, de valami mégis hiányzik. Valami megmagyarázhatatlan. Aztán egyszerre leesik. Hiába a horizontig futó kocsisor, az öt kilométer per órás átlag, ezek az emberek nem dudálnak. A britek nem dudálnak, és kész. Kivárják a sorukat. Mi lelt itt mindenkit?

Nézem a buszmegállót, várakoznak az emberek. Érkezési sorrendben. Megállnak szépen egymás mögött, felsorakoznak, újságot lapozgatnak, rápillantanak az órájukra, kicsit feszengnek, mert azért ők is sietnek, de ez a sietség nem jelenti azt, hogy bárki elé hajlandóak lennének betolakodni. Elkésnek inkább, de úrként késnek el. Oxford belvárosa egyébként tragikus, egy augusztus huszadikai hatker is megirigyelhetné az itteni reggeleket. De nincs dudaszó, így higgyétek el. Amióta itt vagyok, körülbelül négyszer hallottam tülkölést, ebből háromszor ismerős köszöntött ismerőst a kertvárosban. Egyszer egy piros kisautó átvágott a felezővonalon, majd egy olyan helyen, ahol nem lehet, bekanyarodott, ő kapott a mögüle jövőtől még egy hangos figyelmeztetést. Gondolom a hátsó sofőr itt egy agresszív állatnak minősül, valaki olyannak, mint aki a Blahán otthon a pirosnál kirángatja a szomszéd autóból a családapát, mert az index nélkül váltott sávot előtte.

A buszokat le kell inteni, és mindenki köszön mindenkinek. Jó napot, amikor felszállsz, köszönöm, viszlát, amikor le. A megállók mondjuk idegőrlően gyakoriak, nagyjából százötven méterenként húzódunk le, a hat kilométeres távra jó húsz perc menetidővel kell számolni reggel. De az angol buszok amúgy sem a menetidejükről híresek. Londonból Oxfordba mintegy két és fél óra volt az út, amikor megérkeztem ebbe a fűzöld országba. Azért erre már bármelyik Volántársaság, de még a MÁV is csak elismerően füttyentene, a táv ugyanis mindössze nyolcvan kilométer.

Vonattal ez az út elvileg lényegesen gyorsabb, ugyanakkor lényegesen drágább, így én lényegesen kihagyom. A vasút mellett van egyébként egy úgynevezett Park and Ride szolgáltatás, egy hatalmas autóparkoló, ahová kikötik kedvenc járműveiket a gazdig, míg ők Oxfordban vagy Londonban húzzák az igát. Az ingázás itt is sokkal jobban működne, ha nem gondolná mindenki azt, hogy neki autóval kell mennie mindenhová. A belvárosi parkolás díja annyira magas, hogy már az angolnak sem esik jól, ennek ellenére bejönnek autóval és sírva dobálják a pénzérmét az automatába.

anglia tömegközlekedés oxford busz vonat park and ride
Parkolj és tömegközlekedj! Kiváló kezdeményezés, de a belvároson nem érezni, hogy bárki is használja.

Figyelem pár hete ezt a tömegközlekedést, használom is néha, de maradok hű a szokásaimhoz: ahová lehet, gyalog megyek. Öt-hat-hét-tíz kilométer, kiadós séta, de Oxfordban mindig süt a nap, ha nekem day off van (szabadnap, csak mutatnom kell, hogy már kezdem elfelejteni a magyart).

Én, meg az időjárás. Spanok vagyunk. Nem tudok olyan képet mutatni, ahol én kirándulok, ő meg belerondítana a tájba. Inkább csak néhány bárányfelhőt küld az égre, szórja a napsugarakat, hogy csinálhassam ezeket a borzasztó minőségű, fotós-megszentségtelenítő pillanatképeket. Ez van, ezt kell szeretni.