Hamisítatlan angol családnál töltöm a Húsvétot, így hamisítatlan angol élményben van részem. A szombatot misével kezdjük, ellátogatunk a helyi kápolnába, ahol a dombon élők gyülekeznek, hogy ünnepeljék Jézus feltámadását. Azért szombaton, mert vasárnap a pap a főtemplomban tartja a misét, így nekünk be kell érnünk a szombat estével. Kint kavarog a szél, esőcseppek verik az ablakokat, a kápolna belsejében azonban nyugalom honol. A dombon körülbelül harmincan lakunk, ebből tizenöten kíváncsiak a misére. Rachel, a hetvenéves orgonista egy hetvenéves orgonán adja az énekek alá a zenét, lábbal tekerős, pedáloznia kell, hogy tempóban maradjon, hát ez hetven évesen már nem mindig sikerül, szóval néha huncut mosollyal a bajuszom alatt éneklem, hogy My soul is waiting for the Lord, in Him is my hope. Kaptunk egy kis füzetet a mise menetrendjéről, benne mindennel, amit mondani fognak, meg amit nekünk kell mondanunk, szerencsére ezeket vastagon szedték, így professzionális szinten kiveszem a részem az ünneplésből.

Húsvét a hegyen

Mikor tizenévesen nem sok kedvet mutattam a konfirmáláshoz, édesanyám azt mondta: ingyen van, nem tart sokból, soha nem tudhatod, hogy mikor jön jól. Konfirmáltam hát egyet. Nos, édesanyámnak igaza volt, hiszen itt Angliában, a wheathill-i templomban végre jól jött ez a „végzettség”: én is ehettem és ihattam Jézusból.

Ezután kezet fogott mindenki mindenkivel, how are you, fine, how are you, fine, thanks, all right, all right, fine, good, great, fine, all right. A hozzám korban legközelebbi bárány is két és félszer annyi telet látott már, mint én, mókás volt elvegyülni a hagyománytisztelő vidéki angolok ünneplésében. Mert igazából nem annyira Jézus miatt, mint egymás miatt járnak ide az emberek, egy kicsit beszélgetnek, egy kicsit együtt vannak, pár fonttal támogatják a templomuk fennmaradását. A fiatalokat már nem érdeklik a hagyományok, így félő, hogy ezzel a generációval a templom is távozni fog.

Vasárnap angol hagyományok szerint annyit eszem, hogy gyűlölöm érte magam, de hát sült bárány van mentaszósszal, sajttál és bread and butter puding, amely a kenyéren és a vajon kívül tejszínt, lekvárt és kandírozott narancshéjat is tartalmaz, ráadásul haspukkasztóan finom. A menü mellé végigisszuk a napot, ez nagyon szimpatikus, vörösbort, fehérbort, cherryt, lágert és ale-t fogyasztunk, a norvég lány meg vizet iszik. Természetesen a bárányból sem evett, az ő ünnepi lakomája vajas pirítós volt, szeretem, ha valaki igazán élvezi az életet. Mert ugye megkérdezték tőle, hogy mit szeretne enni, de vonogatta a vállát, majd közölte, hogy jó lesz neki a pirítós, csakúgy, mint ahogy jó volt neki a három hét alatt mindig, amíg velünk lakott, néha persze felturbózta az étrendjét egy kis gabonapehellyel, de hát van, aki veszélyesen él. Hétfőn könnytelen búcsút vettünk és mosolyogva néztük, ahogy felszáll a vonatjára, azt hiszem, a háziak sem bánják, hogy nem marad tovább. Nem vagyunk egyformák na, ettől még nem kell senki utálni, de azért lehet, ha akarjuk.

Húsvét a hegyen
Húsvét a hegyen

Húsvét hétfőn két tonna követ mozgatok át az udvar egyik oldalából a másikba, hogy Archieval végre belekezdhessünk a falépítés utolsó fázisába: két és fél hete dolgozunk az építményen, igazán impozáns lesz, ha elkészül. Itt nincs locsolkodás, meg szomszédolás, az egyetlen hagyomány, hogy tojásokat dugdosnak el az angolok a kertben, hogy a kölykök megkeressék őket. Kölyök nincs, marad a kő. A köveket a földből kiforgatva megismerem az angol underground összes figuráját, giliszták, ocsmány pókok, ízeltlábúak és ízléstelen lárvák szemeznek velem a föld alól, én meg – mivel már félig angol vagyok – elnézést kérek a kellemetlenségekért, és elhordom a fedelet a fejük fölül. A héten valószínűleg befejezzük a Nagy Falat, a mester aranyköpései hiányozni fognak.

A nagy húsvéti kiárusítások ideje alatt beszerezzük a sövényhez szükséges palántákat is. Az angolok sövényfüggők, amikor bemegyek a helyi kisboltba, hogy macskatápot vegyek, a magazinok közül tíz a kertrendezésről és a sövényvágásról szól. A maradék húsz a traktorokról és a mezőgazdasági járművekről, meg persze a lovakról és a vadászkutyákról. Később veszünk pár különleges tyúkot is, hat darab kotlós közel hatvanezer forintba kerül. Mondtam én, hogy Ludlow Anglia gasztronómiai fővárosa, itt még a róka is fine diningban részesül. Ha már fine dining, a konyhába érve benassolom a harmadik szelet gyömbéres-marcipános tortámat is, ráküldök egy „keresztes” kalácsot, eszek egy lazacot pirítóst. Kirándulok egyet, elviszem az étcsokinyulat a túrára, útközben baleset éri. Majd holnaptól, majd holnaptól figyelek az evésre, nem vagyok én modell, Angliában ki kell próbálni az angol dolgokat, na. Mindet. És sokszor.