Ha hosszú idő óta nem találkozol lányokkal, akkor hajlamos vagy kicsit komolyabban venni őket. Mikor megtudtam, hogy a helyemre egy csaj érkezik, már látatlanban beleszerettem. Persze fohászkodtam az éghez, hogy legyen csalódás, legyen megint egy élőhalott, mint a norvég lány volt, két nap múlva elhagyom a környéket, nehogy most találkozzak valakivel, aki érdekel. Bizakodva mentem érte az állomásra, hiszen Húsvétkor még templomban is voltam, gondoltam, jóban vagyok most mindenkivel odafent, leküldenek nekem megint egy hülyét.

Hát Giorgia megérkezett, olasz-spanyol keverék, fenékig érő göndör haj, tüzes szemek, letörölhetetlen mosoly az arcán, hófehér fogak, napsütötte bőr. Beszélgettünk egy kicsit, imádja az állatokat, imádja a túrázást, aztán kiderült, hogy imádja a MotoGP-t is, csak hogy legyen nekem könnyebb a döntés, hogy melyik szakadékba hajtsam bele az autót. Nyilván a legközelebbibe.

Most már nem csak a lelkemből marad egy darab a háznál a falba építve, hanem a szívemből is, mert az olasz-spanyol keverék, MotoGP rajongó nők úgy tépik darabokra, ahogy csak akarják. Mondtam neki, hogy nyugodtan jöjjön majd Magyarországba is, nekünk is van egy csomó lovunk, vagy ha nincs is, hát majd lesz, meg amúgy is, van mit csinálni, de ha nincs is, akkor neki nem is kell. Persze ilyen ez, a kalandozás során a legjobb és a legrosszabb érzelmeket is személyek szülik, Archieval élveztem minden pillanatot, végignevettük a napokat, dolgoztunk, a norvég lánytól meg keserűvé vált a vacsoránál még a pármai sonka is, ha a fintorgó fejét néztem mellé. Nyilván csak azért merek ilyeneket írni, mert nem tud magyarul, Giorgiának is azért vallottam hirtelen szerelmet, mert ő sem tud magyarul, hála égnek túl nehéz ez a nyelv.

Mint a búcsú volt. Izzy és Andy az első pillanattól fogva családtagként kezeltek, nagyon sokat tanultam tőlük az angol kultúráról, nagyon sok angol ételt és desszertet kipróbálhattam. Minőségivé tették az egész tapasztalást. Aranyból van a szívük, helyén van a hasuk, világlátott emberek, tele érdekességgel. Hiányozni fog az őrült angolságuk, hogy a kijelölt indulási idő előtt tíz perccel még a legnagyobb nyugodtsággal teáznak, aztán a kijelölt indulási idő után fél órával még mindig egymással zsörtölődnek, mert a kulcs, vagy a csirkék, vagy a tévé, vagy a fűtés. Hiányozni fog a hely is, Shropshire hihetetlen szépsége, a lovak, a csirkék, a három liba, Kevin, a teafüggő kertész, Karen, a ciderfőző skót takarítónő, Hannah, aki disznófarmot nyitott Hannah’s Happy Hogs néven, és olyan finom kolbászt tölt, hogy a könnyed elered. Bár mindig nevén neveztük a kolbászait, most George-ot esszük, most Phillip-et, de hát hamar megszokod ezt is, ha ilyen ízek futnak össze a szádban.

Az utolsó estémet Kittennel, a tizennégy éves orosz kékmacskával töltöttem, dagadt és undok, pont olyan, mint egy macskának lennie kell, ha már tizennégy éves. Persze azt nem bántam volna, ha halkabban horkol. Tilly, a bolondos terrier (bolondosnak akkor nevezünk egy kutyát, ha szerintünk hülye, mint a kő, de nagyon szeretjük), reggel csaholva köszönt el, emlékszem még, amikor együtt vadásztunk egérre a pincében, azok voltak ám a szép idők!

A család egy teljes asztalnyi indiai étellel búcsúztatott, kibontottunk mellé valami drága bort, úgy éreztem magam, mint egy lakodalomban. A falépítésért is megkaptam a fizetésemet, így országút-széles mosollyal sétáltam végig utoljára a birtokon (Giorgiának meg kellett mutatni ugye, hiszen át kell adnom a tudásomat a mi-hol-hogyanról), este pedig országút-széles mosollyal aludtam le azokat az utolsó órákat a reggeli indulásig, vissza Oxfordba. Soha rosszabb szülinapot, soha rosszabb kalandot!