Eger és Vars között mindössze ezerhatszáz kilométert és tizenhét óra utazást kell kibírni, így nincs azzal semmi gond, ha az ember a bankettjéről ellógva, bortól és pálinkától ellazultan ül be az egyébként absztinens sofőr mögé a hátsó ülésre.

Bécs magasságában arra kelek, hogy a nyálam folyik az ölembe, a mellettem ülő lány pedig inkább a sötét éjszakát bámulja az ablakon át, a velem legellentétesebb irányba. Pedig igazán nem lehet oka panaszra: akkora úr vagyok, hogy még síelni is öltönyben megyek. Úgy tűnik, sajnos rossz autóba osztottak be, a nagyobbik csapat kisbusszal csapat (höhö), ők isznak is. Telefonon közlik, hogy Makláron álltak meg először pisiszünetre. Az Eger-Maklár táv cirka tíz kilométer, ha ezt ezerhatszázra leosztjuk, én még el is veszhetek valamelyik benzinkúton, úgy is hamarabb érünk a célhoz.

A cél nem más, mint a 185 kilométernyi pályarendszerrel rendelkező télisport-paradicsom, a La Forét Blanche síállomás Franciaországban. A déli Alpok második legnagyobb komplexuma a világon mindennel fel van szerelve, amit síelő, snowboardozó, szánkózó, téli túrázó, vagy extrém arc kereshet: 116 pálya a szivárvány minden színében, snowpark, funpark, freeride terepek tömkelege, számos csúcs, erdők, ugratók, korcsolyapálya, éjszakai síelés. Mivel az eddigi leghosszabb sípályám másfél kilométernyi siklást jelentett, az első napokban csak szédelgek a sok lehetőség között. Mert itt van olyan, hogy felmegyek valahol, és lejövetelkor egy teljesen idegen faluban találom magam. Szerencsére ez nem egyedi eset: pályazárás környékén ingyenes autóbuszjáratok viszik fel az eltévedt, kétségbeesett és végtelenül magányos síelőket a legalsó ponttól a legfelső pontig.

varsrisoul

A negyedik nap éjszakáján leesik negyven-ötven centi friss hó, de itt valószínűleg nem ismerik a magyar közútkezelők aduászát, a „váratlanul érkezett” kifejezést: reggelre az út legyalulva, délelőttre már a parkolókat is lehet használni. Nekünk mondjuk egyikre sincs szükségünk, ugyanis a lécet felcsatolva csak át kell csúsznunk a háztól az egyik pályáig, hogy aztán egész nap meg se álljunk. Mínusz tizenhat fokig hűl le a hőmérséklet, a mínusz tizenhatot már nehéz élvezni felvonózás közben. Élvezek azonban minden mást, a táj varázslatos, szikrázó napsütés, friss hó, a hegyek óriásként borulnak fölénk, a pályák szerpentinje végtelenül kombinálható, tele újabb és újabb meglepetéssel, be nem járt szakasszal. Félórás siklások, le nem írható panoráma, forralt bor a hüttében. Hagymakrémleves, rozmaringos sült kolbász, édes cipó. Élménytenger, maradni akarás.

Kipróbálom a snowboardozást is, fél nap elég belőle. Nem biztos, hogy a varsi lakosság látott már egyetlen embert ennyit esni. A seggem ripittyára törik, a térdeimet szétzúzom, az agysejtjeim meg a porhóval együtt szóródnak szét a nagy francia légkörben, amikor megint és megint szétfejelem a földet. Dél körül kóvályogva megyek vissza a szállásra, a sarokba állítom a deszkát, megköszönöm a gazdájának a lehetőséget, majd visszatérek a léchez.

ingervadasz_leopard

Este jön a forraltborkészítő-verseny, a hét egyik legjobban várt eseménye. Mind a négy apartman kap öt liter bort, melyet tetszés szerint ízesíthetünk, hogy aztán egy független, szakmai zsűri (a házakból kijelölt egy-egy ember) meghozza a döntését, vagyis határozzon arról, hogy ki a vin chaud királya. A kóstolókat egységes poharakba töltjük, majd összekeverjük őket, így a zsűri tényleg nem tudja, hogy kinek a főztjét kóstolja épp. Sajnos úgy összekeverünk mindent, hogy mi sem tudjuk, és bár a szakma hirdet egy győztes bort, gazdája nincs. Pontosabb négy apartman is jelentkezik érte, így a verekedés helyett inkább megiszunk mindent, és így lesz minden jó, mert jó a vége (is).

ingervadasz_vars