Nem mondom, hogy az éjszaka fázom a hálózsákban, de kibújni belőle csak ébredéskor akarok, így hozzá sem nyúlok a vízhez reggelig. A dombon túl tehenek bőgnek panaszosan, rajtuk kívül nincs más, csak a végtelen csend, na meg az ötórási harangszó. Ha már ötkor harangoznak, gondolom magamban, ébredek én is, legalább megcsodálhatom a napfelkeltét.

Kint még félhomály, kómásan pisálok a bozótba, szívom be a hajnali levegőt, mikor észreveszem, hogy figyelnek. Alig húsz méterre tőlem két őz kukkol, majd ugrándozva elszelelnek. Távolodóban ugatnak párat.

satrazas_ingervadaszSétálok a dombon, látom, hogy az emberiség alja ide is eljut, a mező közepén hófehérlik a Lidl szatyor, belerondít az egész tájba. Bolygó kapitányaként lecaplatok érte, hát, ez bizony a mi szatyrunk, itt vannak a tegnapi csilisbab-konzervek is, csak éppen fényesre nyalva mind, a szatyor tetején pedig egy méretes szardarab integet. A helyzet a következő: engem, mint a világ egyik legrosszabb alvóját, kirabolt valami – első tippem a róka lenne – úgy, hogy a csörgő-zörgő szatyrot a sátor tövéből vitte el százötven méternyire, kievett belőle minden maradékot, majd a közepére ürített, gondolom, hogy a rólunk alkotott véleményét kifejezze.

Az ugató őzek és bunkó rókák ellenére a nap szerencsére felkel, így megigézve bámulhatom, amíg a szemem meg nem fájdul a fényétől. A Zemplén nyugalma valahogy átragad az emberre, érzem, hogy ez is egy jó nap lesz.

napkelte_ingervadaszÖsszepakolunk, majd elkocsikázunk Sárospatakra, a kis erdei úton alig akad forgalom. Mindenhol csak a zöldellő dombok és hegyek, csilingelő patakok. A csilingelésüket ugye az autóból nem halljuk, ezért kéne megint nyeregbe pattanni. Kinéztük magunknak a Megyer-hegyi tengerszemet, a képek alapján egészen különleges látvány az egykori malomkőbánya.

Egy agresszív emelkedővel jutunk el – most már bicajokkal – a látványossághoz, vasárnap van, tele emberrel, de azért nem túl sokkal, ez még tűrhető mennyiség. Sajnos autóval sokáig fel lehet jönni, és mint tudjuk, a gyalogtáv csökkentével nő a turisták mennyisége. Erre szoktam mondani, hogy legalább ők kimozdulnak, meg ilyenek, még akkor is, ha az a nagy BMW terepjáró konkrétan a bányatóig hajtott fel, hiába, hogy az utolsó szakasz egy gyalogösvény. Tényleg egész jó terepjáró.

A tó viszont gyönyörű. Függőleges sziklafalak meredeznek az égnek, egyes helyeken hetven méterrel a vízszint fölé. A vízmélység a hat és fél métert is eléri, ezt mondjuk nem a röntgenszemem, hanem a wikipedia árulta el. Körbehurcoljuk a bicajokat a tanösvényen, megtaláljuk a tóhoz levezető vájatot is. Itt görgették ki a malomköveket régen, itt fotózkodik mindenki manapság. A mindenkibe mi is beletartozunk, nagyon látványos hely.

megyerhegyi_tengerszem_ingervadasztengerszem_ingervadaszBúcsút intünk a tengerszemnek, hogy a következő három-négy-öt órából legalább egy fél órán keresztül tudjuk, merre járunk, a többit kutakodással, saccolással, mókás eltévedésekkel, nem létező utak keresésével, létező utak nem találásával, első és hátsó defektek javításával, kínos és kellemetlen kacarászással, lemondó semmibe révedéssel, combizom-szaggató emelkedők megmászásával és apró sikoltásokat kiváltó lejtmenetekkel töltsük. Na ez a montenbájk, baszod! A táj hihetetlen, az élmény hihetetlen, a Zemplén egy csoda. Tényleg minden cikkemben le kell írnom és szögeznem: Magyarország egy ékszeres doboz, jó nagy titkos rekesszel: annyi megtalálni való kinccsel, hogy életünk végéig elég.

Megyünk sárban, porban, gazban, susnyásban, réteken és patakokon át, de mindig jelzett ösvényen, vagy erdészeti úton. Ha a természetet járod, felelősséggel tedd. Ma is csak harminc kilométert tekerünk, de ma is elfáradunk. Hiába, a terep, az terep, az emelkedő, az emelkedő. A szeder, az szúr. A Zemplén, az király. A visszatérés, az lesz még ide.

zemplen_ingervadasz