A biliárdasztalon kelek, de még mielőtt megvetően horkantana az absztinens olvasósereg, nem a bor miatt. Itt ágyazott meg nekem a házigazda, mert nem volt több fekvőhely, én meg örömmel húztam ki ismét valamit a bakancslistámról. A matrac alatt megbúvó fekete nyolcast még este a sarokba löktem, így zavartalan az álmom.

Kirándulásunk második napja egy húzós nap. Az autópályákat továbbra is kerüljük, így a szlovén hegyvidéken kanyargunk, kapaszkodunk, ereszkedünk, csodás panorámákra fordulva, kiváló minőségű utakon. A gyerekek sajnos nem élvezik ennyire a kanyarokat, Réka színe halványlilába vált, megállunk inkább kicsit levegőzni, míg ő kihányja magát. Egy órával később a szlovén-olasz határvárosban, Goriziában már vígan falatozza a sült kolbászokat, de azért megkér minket, hogy a „szerpentingeket” kerüljük el, ha lehet.

Apropó, mi az, hogy Olaszországba érve sült kolbászt eszünk? Nos, Gorizia (Görz) egészen az első világháborúig Ausztriához tartozott, a kétszáz éves fogadója pedig kiválóan őrzi a bajor konyha finom receptjeit, így talán még autentikusabb itt grillezett húsokat enni, mint spagettit. Az ebéd végeztével azért keresünk egy olasz kávézót, az a biztos. Nem tudom, hogyan csinálják, de én itt még rossz, vagy akár csak közepes kávét sem ittam. Valószínűleg minden olasz szerelmes ebbe az italba, így a minőség presztízskérdés. A gyerekek forró csokija szintén kiváló, így energiától telten sétálgatunk az osztrák-szlovén-olasz városban.

cutekid_ingervadaszAnnyira komolyan vesszük a nemkapkodást, hogy még Velencét sem érjük el, már sötétben vezetünk. Ha már így alakult, születik meg a döntés, álljunk meg Ferrarában is, van ott egy jó éjjel-nappali paninis. A belvárost is megnézzük, a Castello Estenze vaskos lábait áztatja a várárokban, a katedrális arcát építkezési fátyol borítja. Fiatalok beszélgetnek hangosan az utcákon, éjfél körül járhat, mégis nagy a nyüzsgés.

A térképet böngészve jön a felismerés, hogy még mindig lehetetlenül messze vagyunk célunktól, így Bologna és Firenze között csalunk egyet az autópályán, este amúgy sem lehet látni semmit a tájból. Körülbelül tizenöt órája vagyunk úton, az olasz közlekedésből pedig sokkal kevesebb is elég. Mert az olasz elég viccesen tábláz. Nem használunk GPS-t, van előttem egy tizenvalahány éves térkép, az alapján lavírozunk, így a közlekedési táblákra kell hagyatkozni, de ez ebben az országban földöntúli türelmet kíván. Behajtunk egy körforgalomba, Firenze balra nyolcvanöt kilométer, közli az első kijárat. Firenze jobbra hetven kilométer, közli a második. Legyen akkor a hetven kilométeres, gondolod te, majd elfordulsz jobbra. Tíz perc után kiírják, hogy Firenze kilencvenkét kilométerre van, újabb negyed óra után meg azt, hogy negyvenre. Aztán egyszer csak odaérsz.

És egyszer csak odaérsz Pitiglianoba is, ahová amúgy tartottál, magad mögött hagyod a hajnali, önkiszolgáló benzinkutakat, a terelés miatti hegyi kerülőt, a süvöltő kamionokat, a vibráló közúti lámpák fényét, és hullafáradtan fogsz kezet a házigazdával, aki nevetve mondja reggel hatkor, hogy nem siettetek. Nem, valóban nem, de most egy kicsit bocsásson meg, mennénk elájulni.

cartrip_ingervadasz