Szűkre szabott nyaralásba nem fér bele egy áthenyélt nap, így a hajnali érkezés ellenére már tíz körül talpon vagyunk. Házigazdánk, Vittorio a legolaszabb olasz, akivel eddig találkoztam. Kizárólag százharminc decibel fölött társalog, járnak a kezei, jár az egész teste hozzá. Bevisz minket a városba, a főút közepén lefékez, majd beszédbe elegyedik egy gyalogossal. Mint kiderül, a legutóbbi gombászás eredményét vitatják meg. A többi autós kikerüli, még csak nem is dudálnak, nyilván látják, hogy itt fontos dolgokról folyik a szó. Leparkolunk a belvároson kívül, gyalog megyünk tovább, Vittorio akkora esernyőt lóbáz, hogy egy óvodáscsoport aláférne, anyaga rinocéroszbőr lehet, két kézzel kell tartani. Mit csináljak, parasztgyerek vagyok, mondja nevetve, a divatos olaszok (idén a pufidzseki a trendi) meg keresztet vetve kerülgetik.

Esik az eső. Gyakorlatilag az évben először van ilyen ocsmány szürke nap, mondja a szállásadónk, de hát nem azért jöttünk ezerkétszáz kilométert, hogy ilyeneken búsuljunk, bejárjuk így is a zegzugos utcákat, a macskaköveket, a kis sikátorokat, bejárjuk az izgága lépcsőket. Pitigliano egy tufasziklára épült falu, házait is ebből faragták. Az óváros atmoszférája még esőben is hihetetlen, az ember csak sétálgat az utcákon és lélegzi be a történelmet. Az utcafront falai máig viselik a szamaras kordék tengelyének nyomait, a házak aljában apró ajtócskák nyílnak. Ezeken parkolták be a szamarakat az istállóba. A szamár Pitiglianoban köztiszteletben áll, még szobrot is kapott. Persze ha hosszú-hosszú időn keresztül erre az állatra utaltatik minden lakos, mert ezt használják áruhordásra, közlekedésre, sőt, még a vizet is szamarak hordják fel a folyóból, akkor még a déd-, és ük-, és ükükükunokák is elérzékenyülnek évszázadokkal később.

rainyday_ingervadaszVittorio idegenvezetés közben minden egyes boltba beordít, hol kedveskedően, hogy „mivan köcsög”, hol romantikusan, hogy „szia szépségem”. Ha valahová véletlenül nem ordítana be, akkor a boltból ordít ki valaki, hogy „hová mész nagyfejű”. Az olaszok egész nap hangulatban vannak. Beülünk egy italmérésbe, száraz fehéret iszunk, nagyon finom. A kávé mellett ez a másik csoda, borból sem sikerült még rosszat kifognom olasz kalandjaim során.

Házigazdánk sürget minket, sietnünk kell ebédelni, ő fog főzni. Tradicionális spagetti carbonara, amikor megkérdezzük, hogy milyen tejszín kell bele, csak fogja a fejét. Nincs tejszín, azt az ökör európaiak találták ki, ez régen a szegények étele volt, nincs ebben más, csak egy kis szalonna, kenyérhéj, meg tojás. A kenyérhéjat felkockázva a sülő szalonnához önti, így az is beszívja magába a hús ízét. Remek trükk arra az esetre, ha kevés lenne a hús. Lúdtojást is üt a tyúktojások mellé, a tészta ettől szép sárga lesz, meg persze nagyon finom.

carbonara_ingervadaszAz eső komolyan rákezd, így mi is komolyan rákezdünk a helyi borok tesztelésére, mire a vacsorát tálalják, már én is olaszul beszélek, Vittorio meg magyarul. Az olívabogyós vaddisznógulyást elnézve rájövök, hogy a blognak inkább az „Edd át magad Itálián” címet kellett volna adnom. A mamma, azaz Vittorio édesanyja készítette, és annyira finom, a hús úgy omlik le a csontról, az olíva és a fűszerek olyan tökéletes harmóniában vannak, hogy életem tíz legjobb fogása közé kell sorolnom a szent asszony főztjét.

A harmadik szedés után úgy döntünk, hogy esti sétára megyünk az óvárosba, mert ennyit enni meg inni nem lehet egy nap. Kóvályogva járunk a sárgában úszó város falai között, tökéletes csend mindenütt, mi is csak suttogunk. Estére nem illik a hangos beszéd. Néha egy-egy magassarkú kopogása ugrál felénk a sikátorokból, pufók macskák köszöngetnek a kapualjakban, mi meg támasztjuk a városfalat, nézzük magunk alatt a feketeséget, magunk mellett a csodavárost, és befogadjuk a pillanatot. Ettől többet nem is tehetnénk.

pitigliano_ingervasz

1 hozzászólás

Comments are closed.