Ha az idefelé vezető úton nem kapkodtunk, visszafelé még annyira sem fogunk, születik meg a döntés. Két napra leosztjuk a távot Szlovéniáig és nekiindulunk a domboknak. Olaszországban egyébként sem jó ötlet sietni, minden sarkon látnivaló vár. Húsz kilométer után már meg is kell állnunk, hogy sétáljunk egyet Gradoli városkájában. Újabb tíz kilométer múlva azért, hogy Bolsenában kacsázzunk a tavon. Huszonöt kilométerrel később Orvieto fellegvárosa nyűgöz le minket annyira távolról, hogy közelről is szemügyre kell vennünk. Betérünk egy henteshez is, hogy sonkás szendvicset együnk. És itt végre rájövök, miért ennyire finom az étel Itáliában: a hentes az újszülött csecsemőjét sem tudná nagyobb óvatossággal és szeretettel fogni, mint a tenyerébe fektetett, hajszálvékonyra metszett sonkaszeleteket. Várom, hogy becézgetni kezdje őket, de ez végül elmarad, csak gondos szülői tekintete kísér minket az üzlet elé. Ott helyben elfogyasztjuk a mozzarellával tuningolt, ropogós szendvicseket, aztán bejárjuk Orvieto belvárosát.

orvieto_ingervadaszA következő etap hosszú, majdnem száz kilométert megyünk anélkül, hogy leragadnánk valahol. Közben leszáll az est, a naplemente egy hegyi szerpentinen ér minket, balra alattunk kristálytiszta tó, jobb fölöttünk sziklák sorfala. Sötétben érkezünk meg Assisi városába. Az első ember, aki hozzánk szól, egy magyar szerzetes: a Szent Ferenc bazilikából jön kifelé, meghallja, hogy magyarul beszélünk, megörül nekünk és mesélni kezd. Itália védőszentjéről, a megtéréséről, a történelemről. Tippet is kapunk, hogy honnan a legszebb most a város, így rövidesen már zegzugos lépcsőkön kapaszkodunk hegynek fel a Rocca Maggiore várkastélyhoz. Felhők kergetik egymást az égen, a Hold drámai fénybe vonja a hegytetőt. Millió lámpa pislákol a távolban. Imádom az éjszakai városok hangját hallgatni a hegyről. Tompa zaj csupán, ezer meg ezer élet kipárolgása. Sokáig csodáljuk a látképet.

assisi_ingervadaszAz érkező eső már autóban ér, huszadrangú mellékutakon keringünk, míg ráakadunk egy egészségesebb főútra. Umbria hegyei a sötétbe vesznek, csak magányos sziluettjeik sejlenek kétoldalt. Elmúlik éjfél, elmúlik egy óra is, mikor úgy döntünk, hogy itt az ideje az alvásnak. Lehúzódunk egy benzinkúthoz, leállítjuk a motort. Sajnos az öt darab markoló, tíz darab billenős teherautó, meg az építésvezető a brigádjával, ők még nem fáradtak, az egymilliós fényerejű reflektorok sem segítenek a pihenésben: megtaláltuk Olaszország egyetlen placcát, ahol még hétvégén éjjel is megy a munka. A tolatóradarok sípolását, a fémlapátok súrlódását a köveken, meg a dombra kapaszkodó dízelmotorok nyögését nehéz álommá alakítani, szóval áthajtunk a következő kúthoz. Itt már csendesen ölel körbe az umbriai éjszaka.