Hajnal az olasz utakon: szitáló eső, ködbe burkolózott táj, álmos tenger álmos kikötőkkel. Ha megy az autó, minimum két ember mindig ébren, az egyik általában a sofőr. Akkor állunk meg pihenni, ha a beszélgetés dinamikája drasztikusan visszaesne és a párbeszéd az igen-nem-hmm-ja kérdésekre és válaszokra csökkenne. Valahol Ancona környékén, egy parkolóban szenderegve érjük meg a napkeltét. A sötétséggel együtt aztán a fáradtságunk is tovatűnik. A nap első cappuccinoja kiváló, csakúgy, mint a csokis cornetto, azaz szarvacska (vagy kürt). Ez gyakorlatilag a croissant olasz megfelelője, a tésztája még meleg, omlik a szájban.

foggy_ingervadaszÚgy döntünk, hogy a tengerpart melletti főúton autózunk vissza Szlovéniába. A köd egész délelőtt kitart, sejtelmességbe burkolva a környező világot. Nagyon örülök, hogy Olaszország egyetlen hét alatt ennyi arcát hajlandó megmutatni: villámlással és mennydörgéssel köszöntött, tépázó széllel kísért, ragyogó kék égbe, huszonfokokba fordult, most pedig mélabús fehérségbe vonja a vidéket. Olyan érzés, mintha egy hónapot töltöttünk volna Itáliában. (Réka körülbelül így is gondolhatja, mert minden egyes alvást más napnak számított: a fürdőből kijövet elaludt, fél óra múlva felkelt, megkérdezte mit csináltunk ma, fürödni voltunk, mondtuk, az tegnap volt, mondta ő).

Ha már ködbe veszett a táj, és ha már útba esik Velence, hát kombináljuk bele a hazaútba a kereskedővárost, bizonyára megvan a hangulata. Leparkolunk a városszéli parkolóházban: bármilyen furcsa, Velencébe nem lehet autóval behajtani. Egy sétahajóval hajtunk be, mi is, meg az a pár száz másik ember is, aki tolakszik a fedélzeten. A forgalom jelentős, óceánjáró óriáshajókat, ladikokat, vízitaxikat egyaránt látunk, megy mindenki keresztbe-kasul. Amolyan olaszosan. Az utcákon embertömeg hömpölyög, de a város különlegessége még így is elkápráztat: Velence giccsparádés gondolái, a lábukat a tengerben áztató házak, a szűk sikátorok, melyek néha kanálisban végződnek, a színes forgatag, a száradni kiakasztott ruhák, az utcazenészek. Erre egy fél nap nem elég, meg persze a költségvetés sem: az éttermek az egyébként is drága Olaszország dupláján dolgoznak, simán elkérnek húsz eurót egy tésztáért, vagy egy pizzáért. Ide bankrablás után kell visszajönni legalább két hétre, biztosan felejthetetlen élmény lesz.

velence_ingervadaszA parkolóban otthagyott összeg ebben csak megerősít bennünket, de hát így megy ez, nyaraláson ne spóroljon az ember: búcsúztassuk a túrát még egy tengergyümölcseivel. Csak ne itt, hanem kicsivel arrébb. Alig kétszáz kilométerre, Koperben van is egy jó hely, múltkor irtózatosan finom tintahalat ettünk ott, mondják a többiek, hát ejtsük akkor útba. Néhány órával, kétségbeeséssel, szívinfarktussal és idegösszeomlással később meg is találjuk az éttermet, nem Koperben, hanem Izolában van. Ha nem Izolában lett volna, szerintem még mindig azt keresnénk. A tintahal tényleg kiváló, így végül nyugodt szívvel koncentrálhatunk a ránk váró vacsorára. Említettem már a „fald át magad Itálián” mozgalmunkat?

Jozef ismét kitesz magáért: kuszkuszra szedett zöldségleves, sült csirkével, sült báránnyal és sült marhával, erőspaprika-krémmel. Nassolni egy kis sült gesztenye. Mikor már szó szerint nem fér több étel belém, megtanítom a gyerekeknek a Boci, boci tarkát zongorán. Meghívnak az első koncertjükre, azt mondják, jövőre lesz Pétfürdőn. Az biztos, hogy ott a helyem, nyugtatom meg őket, majd megyek aludni a biliárdasztalra. Egy nap maradt hátra az útból.