Csúszott ez a zárófejezet. Nagyon egyszerű oka van: nem szeretek a végéről írni. Arról, hogy befejeződött a túra, hogy már nem Toscana, már nem Szlovénia, nem is autóban, hanem egyhelyben. Tudtam, hogy a cikk végén a történet végére is kell érnem, így halogattam a finálét.

Pedig eseménydús nap az utolsó is. Jozef reggelre sonkát és sajtot szolgál fel, friss cipóval. Szerettük volna az előző esti kuszkuszos, sokhúsos, zöldségleveses finomságot enni, de a magyarokon (meg az angolokon) kívül talán senki más nem szokott reggelre zabálni, így illemből visszafogjuk magunkat. Ragyogó napsütés odakint, a kutyával meg a macskával nézem az erkélyről az ébredező hegyvidéket. Fölöttünk ezerkétszáz méter magasan, felhőbe burkolva egy csúcs, Jozef szerint ha kicsit hidegebb van, ott már általában hó esik. A ház alatt patak folyik, madarak csipognak a délelőtti zongorafutammal versenyt. Mert a Boci boci tarka ma is szól. A gyerekek nagyon élvezik a muzsikálást, hamarosan az Egy boszorka van is a repertoárjuk részévé válik.

Don, az arisztokrata
Don, az arisztokrata. Épp a gyerekek zongoraetűdjét hallgatja.

Jozef közli, ma ő fizet. Nem mintha eddig bármiért is pénzt kért volna. Meg fogja mutatni Európa első sörszökőkútját a szomszédban, csak előbb beugrunk a cégéhez. Különféle gyógyászati segédeszközöket – mint térdfix, mankó, kompressziós harisnya – árul, pontosabban csak árult. Ő már nyugdíjba vonult, azóta egy lakókocsival járja a világot, vagy Madagaszkáron masszíroztatja ki csontjaiból a lépcsőn való legurulás emlékét. A céget rábízta másra, ő már csak tiszteletbeli tagként funkcionál. Ettől függetlenül mindenkinek ad valami ajándékot, a gyerekek még csokit, mandarint, egyéb apróságokat is kapnak, melyeket Jozef a kollegina asztaláról emel el.

Ezután farolunk be a sörkút parkolójába: Zalec apró főterén ponyvasátor áll, alatta nyugdíjasok kortyolgatják a söreiket, hozzá kolbászt esznek. Délelőtt tizenegyet mutat a templomtorony órája. Jozef fizet egy-egy kóstoló kört, ahol ötször tölthetjük újra a korsóinkat. Ötféle sörcsap van, így mindet ki lehet próbálni. Meg is tesszük: van itt barnasör, jázminillatú szűretlen fehér, van itt minden. De mi ez a sörkút?

zalec_ingervadaszTulajdonképpen egy sörautomata, melyet földalatti tartályokból táplálnak. A korsók aljára chipet ragasztottak, ha a csapok alá tesszük őket, automatikusan töltődik beléjük egy deci. Nagyszerű móka, főleg a nénik és bácsik között, akik kipirulva, nevetgélve kóvályognak, mire delet harangoznak. El tudnék itt lenni egy egész napot is, nem kérdés, csak vastag erszénnyel kell jönni: hat euró az ötször egy deci. A hangulata viszont kiváló (a sörkutas kaland hosszabb változatát megírtam már ITT).

Jozef elárulja, hogy a négyes számú kút a kedvence, mert a gyerekkorára emlékezteti, ő csak abból iszik. De elfogynak a kreditek, a korsó már nem töltődik újra. Itt a vége. Nincs mese, eljön a búcsú pillanata is. Vendéglátónktól elköszönve gyakorlatilag a túrát is lezárjuk: innen már autópályán hajtunk hazáig. Egész úton azon beszélgetünk, hogy kinek-mi tetszett a leginkább. A tufaváros, a reggeli fürdőzés, az ételek, a viharos félsziget, az emberek, a hangulat, az út maga. Mindenkinek minden, ez a konklúzió.

Magyarországra érve napsütés fogad, de csak azért, hogy megmutassa az időközben átöltözött fákat: vörös, sárga, bordó sorfalakban üdvözölnek minket, majd leszáll a köd, leszáll az este is, és olyan nyálkás, esős, taknyos időben érkezünk haza, amilyenben elindultunk. Ezt nevezem keretes szerkezetnek.

Köszönöm, hogy velünk tartottatok ti is!