Az emlékezetes Eger-Varsó stopptúra

0
402

Az egész úgy kezdődik, hogy jön egy lengyel lány kanapészörfölni hozzám. Délután ötre Egerbe ér, fél hatkor megnézzük a Bazilikát, fél hétre eljutunk a telekbuliba, fél tízkor csókolózunk. Így megy ez, írná Vonnegut. Másnap a lány sajnos kirepül az életemből Ferihegyen.

De nem úgy van az. Mondom neki, hogy hé, ha kapsz valamit, adni is kell, nálam megszálltál, most én jövök, megyek utánad. A repülő, a vonat, a busz drága, majd stoppolok, mert épp nem állok túl jól anyagilag. Mondja, hogy őrült vagyok, mondom, hogy na és, nem fáj.

Szólok azért Bukinak, aki legalább annyira szeret tervezgetni, mint én, hogy holnap megyek stoppal Varsóba, akar-e jönni. Persze, mondja ő, így betérünk egy egri kocsmába, hogy megbeszéljük a forgatókönyvet. Mivel száz forintért adnak egy feles vodkát, reggel fél hatig tart, mire mindent megbeszélünk, de fél hétkor már kint állunk az út szélén.

stoppolás_ingervadász
Itt még szép az idő

A harmadik autó fel is vesz minket, így szinte ki sem nyitjuk fáradt szemeinket, már Miskolcon vagyunk. Itt aztán felébredünk, miután keresztülsétáljuk az egész várost, hogy normális helyet találjunk. Nem sikerül. Helyijárattal a peremvidékre utazunk. További másfél óra ácsorgás után végre megszán egy sofőr, még fagyizni is meghív.

Kezd gyanússá válni, hogy megint nagyon sokat kell várnunk az út szélén, ennyire nem lehetünk ketten-szőrös-csöves-férfiak-biztos-büdösekis kategóriások, de megfejtjük, hogy a Nemzeti Ünnep miatt valószínűleg a kutya sem közlekedik, vagy ha közlekedik, megy a családjához és felénk sem ugat. Így végül átgyalogolunk Szlovákiába. Stoppolásaim során nem először kell gyalog átlépnem a határt, megvan a romantikája.

tank_ingervadasz
A stoppolás csupa izgalom

Két sofőr segítségével hamarosan Kassára érünk, de a délelőtt folyamán annyi időt buktunk, hogy már naplementében fürdik a város, lehet vagy délután öt is. Keresünk egy távolsági buszt, mert az első napi kanapészörf szállásunk már Lengyelországban lenne, szóval keresünk egy buszt, hogy keresztülszeljük Szlovákiát. Svidníkig jutunk, ez már szinte a lengyel határon van, de a szinte szónak este kilenckor, rohadt nagy hidegben, sátor vagy kaja nélkül komoly súlya van, így megalázottan és legyőzöttként foglalunk szállást a város egyetlen nyitva talált szállodájában.

Másnap felfedezzük a svidníki vegyesboltot, megcsodáljuk a felújított kerékpárutat, majd irány megint az út széle. Egy furgonos áll meg, háromnegyed órát várunk rá. Mondjuk az ilyen fuvarokért várnék én többet is, ugyanis a kizárólag szlovákul beszélő sofőr átrepít minket Rzeszowon, át Niskón, Krasnikon. Lublinig meg sem áll. Lublinból pedig az E372-es főforgalmi úton egyenesen Varsóba juthatunk. A kereszteződésünk tökéletes: négysávos út lámpával megfogva, lomha és óriási forgalom, hatalmas buszmegálló-öböl, szemerkélő eső az empátia nevében. Ha valaha le kéne festenem egy tökéletes stoppos helyet, ilyen lenne.

Végre Varsót írhatunk ki.
Végre Varsót írhatunk ki.

Két tökéletes órán keresztül várunk a fuvarunkra. Két rohadtul tökéletes órát ázunk, már mennénk buszt keresni, hogy íme, itt a vég, elfelejtettünk stoppolni, szégyenszemre elbukjuk az utat, amikor megáll az öbölben egy amerikai limuzin. Na, mondom én, már csak ez kellett, még a potenciális sofőrjeink elől is eltorlaszolja a parkolót ez a mamut, de kiderül, hogy minket akar felvenni.

Mert régen ő is. Nosztalgiából. Most már egy szoftverfejlesztő cég elnöke. Imádja az amcsi gépeket. Annyit esznek, mint a szar, de erősek, mint a disznó. Túrja is neki vagy százharminccal a szakadó esőben. Így két nap stoppolás után végül limuzinnal érkezünk Varsóba.

Na jó, csak Rykiig visz minket, de a valóban pszichopata buszsofőrrel – aki a fékpedált valószínűleg ki is szereltette a gépből, valamint az útpadkán előzi a dugóban állókat – szóval vele már tényleg Varsóba jutunk. Tartalmas utazás volt.