Ott tartottam, hogy Dunafalván alszunk. Reggel terhes fellegekre ébredünk, az eső is szemel, de legalább zöld a fű, a tehenek élvezik. És hogy mennyit számít a menetszél: az első két nap 16 kilométer per órás átlaggal jöttünk, amit még triciklivel, két rekesz sörrel egyensúlyozva is tudni kellene hozni, mi meg szenvedtünk érte. A szembeszél megszűntével a jóval egészségesebb 20-25-ös tartományban mozog a bicajóra kijelzője.

Szinte a határig a gáton kell tekerni, ami azért áldásos, mert két óra alatt mindössze két autóval találkozunk. Körülöttünk a Duna-Dráva Nemzeti Park ezerféle madarának ezerféle dala szól, a hajnali esőtől levegőzik a föld. Az utóbbi száz kilométereket nagyon kellemes, andalító nyugalom járta át, mintha az ország déli részén itt felejtettek volna egy tucatnyi települést. Nem szóltak nekik, hogy a huszonegyedik században már nem illik nyugodtnak lenni.

Reggel jött a banda.

A szerb határon egy óriási Eurovelo 6 táblába botlunk, háromféle színt is megadnak hozzá, a piros mindenfelé bemegy, végigkacskaringózva a gyönyörű tájakon, a zöld csak beton, a sárga meg a Dunából élő emberek mindennapjainak állít emléket. Na ezt nem úgy kell elképzelni, hogy megy három párhuzamos út, a piros a mi vezetőnk, a többi csak kitérő/levágás, egy-egy szakaszra.

A táj nem sokat változik, mégis megtörténik a csoda: hátszelet kapunk. Örömünkben harminc fölött száguldozunk a kerékpárúton, és az önfeledt mosoly csak akkor fagy egy kicsit az arcunkra, amikor rádöbbenünk, hogy bár gyorsan, de teljesen rossz irányba tekerünk.

Zombor főterén várakoznak a paripák.

Ezután megmakacsoljuk magunkat és kitoljuk a napi távot elég szépen, este kilenckor verjük fel a sátrat egy focipálya mellett, valami világvégi faluban. Kedves macskabagoly ismerősünk ide is elkísér, hogy forradna a torkára a következő sikítása, de hajnalra már megint alszunk. Ekkor kezd rá az eső és a szél, így reggel óriási izgalmak közepette, igen sietősen pakolunk össze.

Édesanyámnak reggel kilenckor írok egy üzenetet, hogy minden rendben, az eső mégis elállt, de ez lesz életem legnagyobb tévedése, az eső ugyanis épp akkor kezd rá. A hőmérséklet nyolc és kilenc fok között, az eső intenzitása a heves és a szakadó között ingadozik egész nap, így végre előkerülnek a meleg holmik és az esőruhák is, semmit sem hoztunk feleslegesen. Ez nagy öröm, fene se akarja cipelni a használatlan tárgyakat.

Szerbiában szerb csokit! A kedvencem a Cica Maca!

Dél körül már Novi Sadba érünk, innen már csak 100 kilométer és megvan Belgrád, menjünk neki ma. Egy izgalmas szerpentinen kezdhetünk, hogy semmiképp ne fázzunk, sőt, szakadjon rólunk a víz. Először egy kisfurgon felrobbanó motorja szolgáltat izgalmat, majd egy szalagkorlát tetején álló BMW. A helyiek is szeretik ezt a szakaszt, na.

A Duna balra mellettünk hömpölyög, az égen meg a viharfelhők keveregnek-kavarognak, nagyon apokaliptikus az egész nap. Főleg, ha hozzávesszük, hogy az utolsó harminc kilométer Belgrádig a világ legocsmányabb, de legalább főforgalmi útján vezet, így kamionok, teherautók, buszok, autók között küzdünk az életben maradásért.

A szerbek nagyon szeretik a disznóhúst, a legtöbb tradicionális ételükben az van. Ki vagyok én, hogy ellenszegüljek?

Amikor megérkezünk a városba és a parti sétányon gurulhatunk, már az sem érdekel, hogy csurom víz minden ruhám, megszáll ugyanis a teljes nyugalom. Állítólag a fulladásos halál előtt is pont így érez az ember, de annyi víz azért nem esett. A kusza főváros már régi ismerősként köszönt, mutatom is Gábornak, hogy áhá, odanézz, ott a Kalemegdan, ő meg mondja, hogy király, na keressük meg a szállást. Áttekerünk még három Mad Max díszleten, és már isszuk is az otthonról cipelt pálinkát a szerb ismerőseinkkel, mert a tengerig azért nem cipelem le. Pihenünk egy, vagy két napot, aztán jöhet még egy lájtos ezres Konstancáig. Ziveli!

Toljatok sracok, kemenyek vagytok!! Kovetlek titeket ( csak innen a fotelbol:D)