Nehéz a feladatom, nagyon nehéz. Belgrád óta annyi élmény ért minket, olyan tájakon haladtunk, olyan emberekkel ismerkedtünk meg, hogy emlékezni is kihívás, nemhogy felsorolni. A lányoktól négy nap után vettünk búcsút, hogy a holtláp mocsaras vidékén, milliónyi madártól kísérvén egyre messzebb kerüljünk Egertől, egyre közelebb a Fekete-tengerhez.

Az első nap rögtön egy heves záporral indított, de pont egy kocsmánál tartottunk, amikor elkapott minket, így kinevettük. Ez súlyos hiba volt. Alapgondolatunk, hogy csak akkor alszunk szálláson, ha elázunk napközben és száradni kell, nos, három napja szállásokon alszunk.

A holtágnak is van egy hangulata.

De ne siessünk, nézzük az utat. Miután Stara Palankában az utolsó komp helyett egy irtózatos vihar jött az este, úgy döntöttünk, hogy inkább befizetjük magunkat a helyi szállásra, mely a Sunce – vagyis nap – névre hallgatott. Bíztunk a pozitív jelentésben, és lám, reggel valóban napsütés fogadott bennünket.

Apró szépséghiba, hogy a nagy esti semmittevésben elsöröztünk minden dinárunkat és nem maradt a kompra, de a  helyi főnök megoldotta, valami díszpárnából kivágott húszeurósokat felhasználva vissza tudott adni egy ötveneurósból. Kicsit szégyelltük magunkat, már a szálláson is kevesebbet fizettünk, mert a házigazda nem tudta felváltani a pénzt, de hülye turisták vagyunk, legyintett és elvett annyit, amennyink apróban volt.

A reggeli komp hangulata.

Az eső kibírta egészen addig, míg el nem hagytuk a kompot, majd egy huncut-heves zápor bőrig áztatott. Hamar elfelejtettük, ugyanis kisütött a nap, de hétágra, örömünkben meg amint megláttunk egy házirakiát áruló táblát, le is fékeztünk. Az otthonról hozott pálinka ugyanis elkopott.

A rakia megvétele nagyjából két órán át tartott. Az idősebb házaspár meghívott minket az udvarba, hoztak két kávét, megkóstoltuk az összes főzetet, értetlenkedtünk minden nyelven – én ugye szerbül már irtó jól beszélek, hiszen a kormányomra van szigszalagozva egy csomó fontos mondat, mint például a „ti si slatka devojka”, mondhatom annak, akinek kell.

Ittunk, ettünk, vettünk, mentünk! Hvala!

Szóval két órán át önfeledten nevetgéltünk az öregekkel, megölelgettük egymást, megcsókolgattuk egymást, majd jól lehúztak minket pénzzel, de kit érdekel, hogy 20 euró egy liter pia, egy csomag szárított gomba meg egy fél üveg méz, ha közben jól érzed magad. Ha stílusosan és szépen vernek át, akkor nem is vagy annyira átverve.

Na meg a rakia nem átverés, olyan mint a méz, bár nem teljesen, hiszen azt is vettünk, de mindkettő nagyon finom. Kézműves termék, mondhatnánk rá divatosan, azok meg amúgy is drágák. A pihenő után beletapostunk a pedálokba, hogy háromszáz méter múlva egy defekt miatt megint elszórakozzunk az út mellett.

Itt meg csak úgy patakba fulladt az út.

A varázslatos lötty, amelyet még induláskor a belsőbe nyomtunk, eddig tökéletesen tette a dolgát, de Gábor külsőjén százasszög-fejnyi lyuk tátongott, a belsőt is szitává lyuggatta a renegát akármicsoda (nem találtuk meg, elmenekült), így kénytelenek voltunk a pótbelsőhöz nyúlni. Mire végeztünk a szervízzel, a délutáni hőség meghozta a lilábbnál feketébb felhőket, dörgött-villámlott-zúgott az ég, majd hamarosan úgy eláztunk, hogy még a bőrünk alól is vizet csavarhattunk volna.

Azonban elkezdődött a nagyjából 140 kilométeres Vaskapu-szakasz a Dunán. Aki még nem járt erre, annak elmondanám, hogy nem tudom elmondani. Óriássziklák, mennydörgéstől visszhangzó erdők magasan a fejünk fölött, tátongó mélységek mellettünk. A felhők felhorzsolták degeszre tömött hasukat a hegyek tetején és a nyakunkba zúdítottak mindent, füstölt az út a hőségre érkező zivataroktól. Morajlottak a hegyek, őserő ugrált a jobb és a bal part között.

Viharok hajtottak át minket a Vaskapun.

Na ilyesmit képzeljetek el két napig. A Kárpátokon átkelni még a Duna segítségével is kemény feladat, ha meg az égiek adják hozzá a hátteret, akkor tényleg maradandó élmény lesz. Órákon át tartó eső után duplaszivárványt látni, vagy a halálfélelemben áttekert alagutakból az alattunk kinyíló völgyre érkezni. Nem írok többet, hátha segítenek a képek.

És két ilyen élményviharban (meg ugye tényleges viharokban) töltött nap után találni egy szállást, ahol a házigazda a világ legjobb fej embere, olcsó minden, ráadásul egy szintén úton levő angol pár a szomszédod, akivel együtt vacsoráztok, és a legjobb sztorijaitokat osztjátok meg egymással, ez már tényleg csak hab a napok millióízű tortáján.

Egyszer minden vihar után kisüt a nap. Gondolom.

Szívem szerint csak mesélnék és mesélnék, de nem mesélek többet, majd mesélek valahogyan, valamikor. Amikor rájövök, hogy erről hogyan kell. Napi nyolc-tíz óra önismeretről és filozofálgatásról a világ legszebb helyein. Fantáziálgatásról, élmény-befogadásról, háláról, kérdések megvitatásáról, a természet szépségéről, a világ szépségéről, a dolgok miértjéről. Otthon is ott az agyam, persze, hogy ott van, de hosszú-hosszú még a kaland. Holnap már Bulgária, most meg azzal zárom, hogy: Szerbia, én már szeretlek, holnap nehéz lesz a búcsú, de ki tudja, hogy mi vár még! Dovidenja!