Szerbia temérdek pozitív meglepetése között előkelő helyen szerepel a kávéjuk, ugyanis még a legutolsó helyen is minőségi feketét szolgáltak fel. Nekünk meg úgy kell az a napi egy-két koffeinlöket, mint szomjazó földnek az eső, csecsemőnek az anyatej, szerelmes legénynek a kedvese csókja, szomorú lánynak az idegen bókja.

Szóval Romániába átérve az első, ami szembetűnik, hogy többé már nincs normális kávé. Sőt, átestünk a ló túloldalára, itt még néha a kávézókban is gépi kávét adnak. Mondjuk olyan, hogy kávézó, egyelőre úgy tűnik, hogy nincs is, itt vegyesboltok vannak. A vegyesbolt, az nagyon vegyes, mondom, hogy mit lehet venni: mindent. Vegyi áru, péksütemény, hús, sör, bontott rövidital, a gépikávé, újság, gyümölcs, na meg információ.

Az utolsó szerb reggelink, a 8 eurós ár részeként. Bojan a világ legjobb házigazdája!

A vegyesbolt ugyanis a falvak központja, ahány vegyesbolt, annyi társadalmi gócpont. Öreg, fiatal, meg középkorú, nő meg férfi, kint ülnek a székeken és figyelik a lassan múló éveket, a körülöttük zajló világot. A zajló világ ezekben a napokban a két bicajos, akiket mindenhol Holá, holá, csáó, hejj, hó, hó kiáltások fogadnak.

A nagy román dunai síkságon ugyanis megállt az idő, megrekedt valahol száz évvel ezelőtt, ahol még nincsenek automobilok, ahol szekér van, előtte ló, esetleg szamár, a mellékutak csak döngölt földutak, az állatok közöttünk és velünk és értünk élnek. Szegénységben tengődnek a mindennapok, ez jól látszik, óriási a szemét, roncsok állnak az út mellett, kóborkutyák járják a tájat, de az emberek mégis vidámak.

A végtelen horizont előtt legelő marha. A háttérben meg egy csomó tehén.

Társadalmi életet élnek. Mennyire furcsa, nem? Úgy értem, hogy együtt élik a társadalmi életet, nem a világhálón, hanem átsétálnak a szomszédba és beszélgetnek, élőben, meg minden. Hát hülyék ezek? Van, ahol húszas csoportokban nevetgélnek az asszonyok, csókot küldözgetnek a lányok, pacsiért rohannak a gyerekek, kurjongatnak a ficsúrok.

Mi vagyunk a történés az álmos hétvégéjükben és hálásak érte. Életemben ennyit integetni még nem kellett, ennyi mosolyt ilyen rövid idő alatt nem kaptam. A román dunai alföld éli a száz évvel ezelőtti világát, és ha a szemét, a nyomor mögött az embereket nézzük, akkor örömmel tekerünk át a vidéken. Sokkal elégedettebbek a sokkal rosszabb helyzetükkel, mint mi. Ez persze nem feltétlenül követendő, hiszen egy ilyen faluból kitörni, egy ilyen helyen magasabb célt találni szinte lehetetlen, de az életszeretetüket elleshetnénk otthon sokan.

Ha minket éljeneznek, mit szólnak majd Jenny és Mark párosához?

Így tekerünk száz meg száz kilométereket, természetesen ronggyá ázunk megint, de most már látjuk a napot is, nagyon furcsa, azt hittem, hogy már végképp lemondott rólunk, erre meg végigsüt egy egész délelőttöt és csak délutánra küld a nyakunkba egy olyan vihart, hogy szó szerint sártengereken kelünk át és a felnik tetejéig gázolunk a vízben.

Ezt a bejegyzést azonban már Gyurgyevóból írom, két nap alatt jutottunk el idáig Romániában. Ennyit tesz az ideális terep. A Motel, ahol megszállunk, a külvárosban van, kóbor kutyák engedtek be az ajtón, sistereg felettem a lámpa, meg olyan arcok esznek az étteremben, hogy alapból nekik akartam adni az egyik vesémet, ne kelljen velem szenvedniük, de a vacsora legalább nagyon szar volt, ellenben pluszpénzbe került.

A román utakon bőven akad izgalom

Persze kit érdekel mindez, ha az óriásvihartól szétázott cuccaink a harminc négyzetméteres szobából negyven négyzetméteren vannak kiterítve, valamint a tegnapi szántóföld után ma ágyban fogok aludni? A románok életkedve tetszik, a gasztronómiájukhoz még nem volt szerencsém. A Havasalföld végeláthatatlan mezőin idilli az élet, de azt hiszem, csak kívülről nézve. Holnap valószínűleg átmegyünk a hídon Bulgáriába, hogy nagyjából egyenesen haladhassunk Konstanca felé. Megkezdődik ugyanis az odautunk utolsó szakasza.