Szégyenérzet nélkül eszünk. Mit eszünk, falunk, zabálunk, pusztítunk el mindent, ami utunkba kerül. Különösképp, ha édességről van szó. Csokihalmok és süteményhegyek tűnnek el nyomtalanul a környéken. Ugyanis ha naponta tíz órád tekeréssel telik, akkor bármennyit képes vagy enni.

Amint visszatértünk Bulgáriába, véget ért a laposföldön folyó aranyélet. Markáns dombok kezdődtek, ki is tartottak két teljes napig. Hullámzik a bolgár táj a Duna jobb partján, kapaszkodó után ereszkedő, ereszkedő után kapaszkodó, és így tovább.

Nahát, Bulgáriában is van esőfelhő!

Minden szerb dináromat beváltottam bolgár levára, ez két darab ropogós ötlevást (1600 forint) jelentett. Mivel Romániában a fóliázott, borzasztó minőségű pékárun kívül más táplálékot nem találtunk, ott szokhattam rá durván a csokira. A bolgár csokipolcot is végigkóstoltam, amint a kötelező napi zivatar beűzött minket egy benzinkútra.

Bulgáriából egyébként nagyon sokat nem láttunk, csak azt, hogy kifejezetten szép, esőtől üde dombjain jelentősen kevesebb a szemét, mint a túlparton, a települések rendezettebbek. Persze igazságtalanság a direkt mélyszegénységben tartott Havasalföld alapján ítélkezni egy ország fölött, de ha egyszer csak annyit láttam még belőle.

Kinéztük a körülbelüli célt minden napra, itt érünk be a célunk megyéjébe.

Szóval a százvalahány bolgár kilométer egy forgalmas főúton fogyott alattunk, estére pedig Silistra városába értünk. Mivel az ég ismét feketébe váltott, még útközben foglaltam egy szállást, de ezt később kicsit megbántam.

A szállás ugyanis egy roncstelepen volt a városon kívül, sőt, a semmi kellős közepén. Egy szétrobbantott kamionon és a kóborkutyákon kívül csak a mosolygós házigazda várta, hogy mi lesz. Mondtuk neki, hogy az lesz, hogy megyünk be a városba, ehhez mindössze egy félórás telefonbeszélgetés kellett a haver haverjának a haverjával, aki meg tudott szólalni bármilyen nyelven a bolgáron kívül (természetesen azt írták, hogy angolul beszélnek).

Panoráma egy zajos kikötőre.

A belvárosi hotel legalább egy ponttal minőségibb helynek tűnt, ráadásul az idős néni  (vélhetőleg tényleges boszorkány) aki fogadott bennünket, a rendelkezésünkre bocsájtotta a fiát, aki elkalauzolt minket a városban kajálni, meg hasonlók. Vacsoráztunk, pénzt vettünk fel, majd elájultunk.

Mivel Silistra határváros, reggel már vissza is tértünk az annyira nem várt Romániába. Hiába, egy férfi szívéhez a hasán vezet az út, és a román gasztronómia egyelőre nem győzött meg bennünket. Épp ezért a bolgár oldalon bevásároltunk és megreggeliztünk. Ez időbeli zavarnak tűnik, hiszen az előbb már átértünk a határon, de nem volt kedvem visszatörölni.

A dombságban sokkal több a kút. Friss vízzel.

Az aldunai román dombság gyönyörű. Látszik, hogy kevésbé elszegényedett a hely, rendesen karbantartják. Monostorok állnak az út szélén, hullámzó repceföldek és kaszálók, nyugodtan legelésző birkák. Friss víz az útszéli kutakból. Egészen addig élvezhettük ezt a pazar dombságot, amíg meg nem érkezett az újabb vihar.

Ezt most nem mennydörgés kísérte, alattomosan jött, csak rákezdett és soha többé nem hagyta abba, szóval miután Jézus társaságában vártunk egy órát, inkább jól beöltöztünk és megkezdtük az utolsó hatvan kilométerünket Konstancáig.

Megint szívtok? Ez van.

Kamionok, szembeszél, vad özönvíz, még nagyobb szembeszél, még közelebbi kamionok, még szürkébb és feketébb fellegek. Utáltuk minden percét. Erre mondta az angol páros még az áldott negotini napsütésben, hogy kétféle élmény létezik: az egyik, amelyik már az, amikor történik, a másik, meg az lesz, amikor mesélsz róla.

Mondjuk most, hogy meséltem róla, még mindig nem annyira nem élmény ronggyá ázni egy négysávos főforgalmi úton, de majdcsak azzá válik. Ordítottam egyébként az éggel, kérdeztem tőle, hogy mivan, ennyit bírsz-e, én ezt még bírom, aztán meg is nyugodtam, és már valóban mosolyogva érkeztem meg a szállásra.

Ha nagyon rossz a kedved, sokat segít egy ajándékba kapott energiabomba-süti. Angol recept!

Couchsurfingelünk három napig, aztán indulunk vissza. Most felfedezzük Konstancát, kiderítjük, mit tartogat számunkra a Fekete-tenger legnagyobb kikötővárosa, a végcélunk, mely csak a fordulópont, de most járunk a legmesszebbre Egertől. A Mastinók zseniálisan bírták, egy szavuk nem volt a körülbelül ezer kilométeres esőmenetre, így kapnak egy kis generált is, mielőtt megkezdik a hazautat. Ami épp most indul.