Felfedeztük Konstancát. Jártam már sokfelé a világban, szerintem mindenhová visszamennék. Na, eljött a pillanat, hogy egy városban annyira nem fogott meg semmi, hogy eszem ágában sem lenne visszamenni. Konstanca ugyanis Kőbánya-Kispest és Siófok lepukkant, mindkét helyről a rosszat átvevő elegye.

Három nap alatt nem tudott meggyőzni arról, hogy én akarom őt. Pedig a Couchsurfing hostunk, Monica, ő kitett magáért. Körbesétáltuk a belvárost, megmutogatta az épületeket, felmentünk tornyokba, meg ilyenek, volt minden, ami turistának kell.

Szegény Ovidius itt élte le élete utolsó éveit, nem csoda, hogy búsul.

Másnapra tartogatta az adut, a Mamaia névre hallgató strandot, mely hangulatlanságában úgy veri kenterbe a siófoki aranypartot, hogy az meg sem tudna szólalni mellette. Szocializmusban fogant, omladozó vakolatú szállodák, a fele üresen tátong, szemetes tengerpart, túlárazott éttermek mindenütt. Kóválygó emberek, műanyag világ.

Nyilván az időjárás sem segített, mert ugyan a nap velünk tartott, de a szél a nyakunkról lefújta a fejünket. Alig vártam, hogy hazaérjünk a meleg lakásba, és nézzem a kilencedik emeletről a kikötőben álló darukat. Monica lakása lett a menedék a város ellen. Ő és fia, Serban, határozottan jobbá tették az itt tartózkodásunkat. Irtózatosan sokat ettünk (elkészítettem életem legjobb hortobágyi húsos palacsintáját), boroztunk, söröztünk, közben megfejtettük a világot. Szegény, ő igazán nem tehet róla, hogy ez a város egy sz… nem tökéletes.

A fiúk azért feltalálták magukat: Épp mindenki mindent csinál.

Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy másnap indulunk vissza. Monica vendégszeretete miatt Konstanca azért nem egy teljesen sötét, kitörölendő, ocsmány pontja a túránknak, csak maga a helyszín süllyedhet felőlem bele a Fekete-tengerbe. Na de elég ennyi szidalmazás, bizonyára másoknak meg ez tetszik, nem vagyunk egyformák.

Azért is elég a szidalmazásból, mert még mást is szidnom kell. Például a nem létező román közlekedési kultúrát. Olyan, hogy valaki egy kerékpáros mellett lelassít, na olyan nincs. A gázpedálról lábat le nem veszünk, a hülye biciklis meg húzódjon le, ha élni akar. Volt néhány száz kilométerünk, hogy kitanuljuk a morált, hogy megjegyezzük: ha egy kamion dudál, nem feltétlenül a haverod, csak jelzi, hogy vagy elmegy melletted, vagy átmegy rajtad, attól függ, mennyire akarsz az úton maradni.

Az útnak se eleje, se vége.

Maga a táj szép volt. Hosszú-hosszú hullámhegyeket és völgyeket gurultunk végig, kilométerekig tartó egyenesekkel. Körülöttünk szélerőművek, repce, zöld meg sárga. Apró települések a főútra tapadva. Még mindig nehezen szoktam meg, hogy a román gasztronómia a nejlonzacskós, instant szívinfarktust és érzelmi rákot okozó pékáruban kimerül, így tovább próbálkoztam az ételekkel.

És csoda történt, egyrészt, mert friss pékárut adó pékséget találtunk, másrészt, mert a friss pékáru finom volt. Csokoládéval töltött kerekperecet ettem, annyira ízlett, hogy rá is dupláztam. Csak úgy suhantunk az inzulinsokktól, tekertünk át a tájakon, megint változott körülöttünk minden, a dombok lankákká váltak, a lankák síksággá.

A tészta kissé a kürtöskalácséra hasonlít, belül olvadó csoki.

Ismét a nagy laposon jártunk, a Havasalföldön. A főút idegőrlő forgalma azért szolgált némi jótékony hatással: százkilencven kilométert nyomtunk le egyetlen nap alatt, hogy hamar végezzünk a résszel. Közben meg faltunk, faltunk és faltunk, csokikat, pékárukat, süteményt, chipset. A gyümölcsön kívül kifejezetten egészségtelenül étkezünk, de ilyen az, amikor kifejezetten alacsony költségvetéssel utazol.

Az első esti szállásunk néhány kóborkutya és egy méhkaptáros kamion között, egy elhagyatott homokbányában épült fel. A kutyák olyan jófejek voltak, hogy este megvédtek minket egy ellenséges hordától, legalábbis az egymással acsarkodó tíz-tizenöt különböző hang nagy balhéról tanúskodott.

Kiléptem a sátorból és ez fogadott.

Ma áttekertük a maradék utat a Kárpátok lábáig, így elmondhatom, hogy mögöttünk van ez az érzelmekre csak negatívan ható lapos régió az őrült forgalmával és széttrancsírozott kutyatetemeivel, előttünk mosolyognak a hegyek, már kicsit el is kezdtünk rájuk mászni, de erről csak később írok, mert ez egészen más lesz, már most látom. Ezt élvezni fogjuk, az biztos.