Tomboló szélre, vízszintesen szakadó esőre ébredünk. Már hajnalodik, egy meleg szobából, a Kárpátok közepén fekvő Cheia falucska egyik panziójából nézzük az ítéletidőt. Előző délután megkezdődött a hágómászás, viszonylag sokáig feljutottunk, mára csak húsz kilométer maradt fölfelé, harminc lefelé és el is érjük Brassót.

Mivel az utolsó kilométereket akkora szembeszélben tettük meg, hogy szinte tényleg lesöpört minket az útról, szállás után néztünk. Így találkoztunk Silviuval, meg a panziójával. Világlátott, sokat utazó ember, mutatta a sörgyűjteményében a Budapest sört is. És hogy tényleg milyen kicsi ez a világ: egyetlen pincérrel haverkodott össze a budapesti üdülése alatt, aki személyes ismerősöm.

Silviu, a kiváló házigazdánk.

Silviu vendégszeretete jókedvre derít minket, hoz néhány kör sört, a vacsoráért jóval kevesebbet kér el. A másnapi túrához csomagol szendvicseket, kitartást kíván. És arra szükségünk is van, hiszen az eső nem akar elállni. Fél tizenegyig várunk, aztán felülünk szegény Mastinóink hátára. Ők sem gondolták, amikor a gyárban megszülettek, hogy életük első felét víz alatt töltik majd.

A Kárpátok hangulata még a felhők mögül is lenyűgöző. Ködös, sejtelmes, rideg. Ősi fenyvesek égig érő sorfala, ágak között süvöltő szél. Egy rókacsalád, akik ázott bundával, fűben lapulva figyelnek. A felhők előbb csak a fejünk fölötti sziklákat radírozzák ki, aztán az egész erdőt körülöttünk. Az eső pedig szakad, kitartóan, kíméletlenül.

A Kárpátok nem adták egyszerűen magukat.

És az a furcsa helyzet áll elő, hogy a felfelé vezető utat sokkal jobban élvezzük, mint a lefelét. Felfelé ugyanis nincs hideg. A folyamatos tekerés mozgásban tartja a testet, így amint a menetszél átfúj csuromvíz ruháinkon, egyből zuhan a komfortérzet. A kezeinket rendszeresen tornásztatni kell, nehogy elfagyjanak a víztől. Zsibbadnak, pezseg bennük a vér. Az eső Brassóig kísér minket, lepukkant, elszegényedett külvárosokon keresztül érjük el a történelmi belvárost.

Brassó is egy olyan település, amely megérdemelné a maradást, hogy szétnézzünk, hogy pihenjünk és felfedezzünk itt napokig, de egy apró karikán kívül nincs másra lehetőségünk. Nagyon sokat kell még mennünk. Megeszünk egy-egy meleg levest és tovagördülünk, bele egyenesen a következő felhőbe. Annyira nagy eső kap el bennünket, hogy egy óra múlva bemegyünk még egy levesre, egy másik étterembe is az út szélén.

Pusztán kíváncsiságból megnézem, hogy működik-e még minden ujjam.

Főúton haladunk, a kamionok tizennyolckerekesével fröcskölik az arcunkba a vizet. Nem élvezem. Ismét hegyekre kapaszkodunk, lefelé együtt rohanunk a felbőszült, sárosan tajtékzó patakkal. A meder kiöntött, elemi erővel zúdul alá a víz. Sötétedik, elindul a szálláskeresés. Erdély hangulata egészen más, a települések sokkal tisztábbak, nincs annyi szemét az utak mentén.

A kis vegyesboltokat, ahol chipsen és kólán kívül alig kapni valamit, lassan felváltják a rendes élelmiszerboltok. És míg a Havasalföldön tekertünk háromszáz kilométert egyetlen panziót látva, itt már megsokasodnak a vendéglátóhelyek. Ettől függetlenül nagyon örülök, amikor átfagyva és kedvetlenül, este nyolc körül kiszúrom az útszéli hotelt.

Egészen megszoktuk már a hátulról érkező halál hangját.

És megint bebizonyosodik, hogy nem a levegőbe beszél a sok utazó: az utazás egyik legszebb része az úton megismert arcok sokasága. A felmálházott biciklik, a szétázott ruhák, az ítéletidő azonnal hősökké változtat bennünket a hotel tulajdonosának szemében, megállás nélkül itat minket pálinkával, sőt, ad az útra is két üveggel. Mivel ő is issza velünk a köröket, hamarosan eltűnik. Egriek vagyunk, na.

Vacsorára végre finomat eszünk, én puliszkás marhapörköltet, Gábor tejfölös-zöldséges gombát. A desszert egy fánkszerű, eperrel leöntött csoda, nagyon finom. Mivel a kétségbeejtő időjárás miatt valahogy tartani kellett magunkban a lelket, háromszor éttermeztünk egy nap, a költségvetésünk csúnyán elszalad. De hát na, kaján ne spóroljon az ember, soha.

A papanas nem csak szép, de finom is.

A pálinka jótékony hatására könnyen megy az alvás, reggel pedig verőfényes napsütésre kelünk. Néhány lagymatag felhő ugyan úszik az égen, de ezek most nem akarnak minket bántani, csak kóvályognak lustán. És végre megnyílik előttünk Erdély. Széles vigyorral tekerjük végig az utakat, a domboldalakon békésen legelésző nyájakat figyeljük, a zöld, üde hullámokat.

Sajnos az idillbe egy kicsit belerondít, hogy a marhapörkölt, vagy valami más, amit ettem támadásba lendül, abba sem hagyja egész délelőtt, így néhol könnyekkel, verejtékkel és hidegrázással együtt küzdöm át magam egy-egy településen, hogy a határban árkon-bokron, kidőlt fatuskón és csalántengeren keresztülrepülve sóhajtozzak nagyokat.

Paparazzifotó a sürgős dolgáról visszatérő kerékpárosról.

De egyszer minden jónak vége szakad, délután már csak Segesváron kell bekéredzkednem egy kávézóba. A pincér valószínűleg látja, hogy nagy a baj, mert készségesen mutatja az utat a szent toalett felé. És tudjátok, az a helyzet, hogy ha átéled a kínok kínjait, akkor mindennek sokkal jobban tudsz örülni. Azt a Marosvásárhelyig tartó délutáni önfeledt tekerést, ahol képzeletben minden dombon végigheveredtem, minden tehén buksiját végigsimogattam, integettem a kamionosoknak, szívtam magamba a napfényt, agyamba raktároztam a kéknél is kékebb eget, a zöldnél is zöldebb fűt, na azt az idillt át kell élni. Ja, körülbelül ötszáz kilométer van még hátra.

Segesvár parkjában elfogyott egy gyomornyugtató sör.