Eddig minden egyes blognál bebizonyosodott, hogy az utolsó cikk a legnehezebb. Az amelyik a befejezésről, a célba érésről szól. Mert amikor óráról órára tervezed a napjaidat, sokkal könnyebb csak úgy kiírni magadból az aktuális érzelmeidet. De amin tudod, hogy valaminek a végére értél, már más a helyzet.

Ha hazaértél, már felelősséged is van. Át lehet gondolni az élményeket, rendszerezni, csoportba szedni. De nem fogom. Még így, fáradtan, gyorsan megírom az utolsó úton töltött napok krónikáját, hogy hiteles legyen. Hogy ne az eltelt idő, hanem a friss benyomások szerkesszék, hogy a pillanat maradjon meg, ne a következtetés. Majd lesz következtetéses is.

Az időjárás a végére megkegyelmezett.

Marosvásárhelyen ismét barátokra leltünk. Szeretettem és étellel vártak minket, nevetéssel, beszélgetésekkel, világmegváltó tervek faragásával töltöttük az időnket. Nem fedeztük fel a várost, mert pihenni akartunk. Kikapcsolni agyilag egy kicsit. Ha több ezer kilométert tekersz néhány hét alatt, akkor kicsit túltöltődsz élménnyel.

A marosvásárhelyiek megígérték, hogy hazáig jó időnk lesz, a ti jókívánságaitok is eljutottak hozzánk (gondolom az időzóna változása miatt késtek kicsit), így valóban napsütésben, duci gomolyfelhők alatt tekertük be Erdély dombjait és hegyeit. A korábbiakból tanulva a térképen vékony utacskákat kerestünk, de a román kamionos olyan különös faj, hogy még a földutakon tekerő kerékpárosokat is kiszagolja, és inkább ő is arra megy.

A vásárhelyi csapat.

Természetesen, ha óránként egy teherautóval találkozol, akkor azért nyugodtabban telik a napod. Annyira jól éreztük magunkat a nyeregben, hogy áttekertük a délelőttöt, a delet, az egész délutánt, figyeltük, ahogy körbejár minket a nap, ahogy különböző színekre festi a dombokat körülöttünk. Apró, rendezett falvak váltogatták egymást, dombról dombra kapaszkodtunk, hűvös völgyekbe suhantunk le.

Szürkületben értük el a Réz-hegységet, de túltengett bennünk az energia, jól esett a tény, hogy végre tökéletes időben tekerhetünk, így fél tízre a Király-hágót (?) is megmásztuk. Zilah lombokon átszűrődő fényei fölött, egy fenyőerdőben éjszakáztunk. A hely kiválasztása mondjuk nem ment egyszerűen, először lesátraztunk egy leszakadni kívánó óriási faág alá, majd egy rovarok által lassan emésztett állati tetem mellé, majd a városból romantikázni járó párok nyomait is felfedeztük.

Idilli reggel az erdő közepén.

Végül kicsivel arrébb sikerült szép helyet találnunk, így reggel újult erővel vágtunk neki a napnak. Az újult erőt ilyenkor már úgy kell érteni, hogy a nap végére a telefonod akksija tíz százalékon van, de a félig éber alvásokkal rá tudsz tölteni mondjuk negyvenig. De szerencsére jók az akksijaink, így megint egész nap nyeregben voltunk.

Újabb dombokat másztunk meg, ezúttal azonban nagyon rossz minőségű utakon, nagyon nagy szembeszélben, nagyon hülye autósok között, nagyon lepukkant falvakon át, így délre annyira kikészültünk idegileg, hogy egy ránk dudáló, majd ökör módon megelőző autós mellett úgy álltunk meg, hogy lehet egy román börtön belsejében fogunk megrohadni, de ennek a baromnak most kiesszük a szívét a helyéről, miután minden csontját összetörtük.

Néhány pillanatig jó minőségű volt az út.

Miután megkérdeztem, hogy vac dö problem, a tökrészeg, pirosfejű, szétcigizett tag mondta, hogy nema problem, ő csak ide jött. Két buddhai óriáslégzés után úgy döntöttünk, hogy mégis életben hagyjuk. Betértünk azonban az első szupermarketbe, hogy gyümölcsöket, csokit, pékárut és sört vegyünk, és olyan boldogság-lakomát rendeztünk a parkolóban, hogy csodájára járt a város.

A délután innentől jókedvűen telt, az út megjavult, a szél csillapodott, a létavértesi határátkelőhely felé pedig óránként egy autó járt, így élveztük az utolsó román, meg az első magyar dombok látványát, a végeláthatatlan, hullámzó füvet mellettünk, a repceföldeket, a friss szántást. És megint Magyarországon jártunk. Kevesebb, mint egy hónap alatt letekertünk a Duna mentén a tengerig, majd átvágva a Kárpátokon visszatértünk a hazánkba.

A két nap alatt kétszáz domb kihívás egyik panorámája.

Debrecenben ismét ismerősökhöz mentünk, este néhány sör mellett számoltunk be az élményeinkről. Arról a részéről, amelyikről képesek voltunk. Egy ekkora kaland hosszú lefolyású, sokára dolgozod fel. Csak csöpögnek a fejedbe az emlékek, te pedig örülsz nekik. Másnap mosolyogva, kicsit már tompultan vágtunk át az akác-, és bodzaillatban fürdő Hortobágyon, hogy délutánra megérkezzünk Dobó kapitány színe elé, ahogy meg volt beszélve.

Igaz, hogy idő előtt értünk haza, de valami bekattant az út során bennünk, először a förtelmes időjárás miatt tekertünk egyre többet és többet, végül meg már azért, mert kíváncsiak voltunk rá, hogy mit bírunk. Nem tudtuk meg, nem értük el a határainkat. De ez nem azt jelenti, hogy ne fáradtunk volna el. Mentálisan sokat kivesz az emberből egy ilyen út, sokat is tanultunk. Az egész hónapot végig aggódó, most megnyugvó családjainkkal osztoztunk a megérkezés örömében, kiélveztük a pillanatot. Végtelen mesélni valóm lenne még, higgyétek el, de úgysem tudok mindent leírni.

Az utolsó nap azért megtréfált még minket, de zavarba nem hozott.

Nagyon hálásak vagyunk, amiért ilyen sokan követtetek minket, szurkoltatok nekünk és éltettetek bennünket, amiért ilyen sok gratulációt kaptunk, amiért ilyen sokan érdeklődtetek felőlünk. Jön még videó, jönnek még képek, jön még sok extra, na meg persze jön a nyereményjáték, hiszen az egyik tökéletesen vizsgázó Baddog Mastino a tietek lesz! Maradjatok velünk, jövőre már kicsit komolyabb túrát akarunk!

Na, ki mondja meg hány kilométer lett a vége?