A Nomad Cruise útvonaltervében az egyik legjobban várt pontot a Zöld-foki Köztársaság meglátogatása jelenti. Először vagyok Afrikában, egy új világ kapujában, így kíváncsiságom óriási. Ahogy hajónk közelít a tíz vulkanikus szigetből álló ország felé, a reggeli fények misztikus párába vonják a területet. Vad, növényzettől mentes sziklafalakkal nézünk farkasszemet.

A kikötőből kiérve azonnal megtámadnak minket az árusok és a különböző szolgáltatásokat kínáló helyiek: sétahajózás, búvárkodás, kirándulás, városnézés, törölköző-bérlés, víz. Az utca egy piac, friss halat pucolnak, gyümölcsökkel zsonglőrködnek a nők. Annak ellenére, hogy a hastífusz elleni oltást beadattam, nem merek itt enni.

Tízfős társaságunk robogókat akar bérelni, hogy végigszelídmotorozza a szigetet, de Mindelo minden szegletét bejárva (igazából egy főutcát próbáltunk ki) nem találunk kölcsönzőt. Így kikölcsönzünk inkább egy autót sofőröstül, aki a tervek szerint egész napra hozzánk szegődik és a sziget különböző szegleteire visz majd el minket.

A sofőr neve Nice, azaz Kedves, és tökéletesen illik rá. Mosolyog, a műszerfalát gyönyörű rózsaszín plüsshuzat borítja. Az autó nem mai darab, erősen jobbra kormányozva megy egyenesen, az abroncsok élet által koptatott slickek, a rugók a végelgyengülés különböző stádiumában járnak. Szerencsére Nice nem egy idegbeteg, így a platóra felkalapált padokon is többé-kevésbé biztonságban vagyunk.

A menetszélben süttetjük az arcunkat, tökéletes az idő. Az első megálló egy kis halászfalu nagy hullámokkal. Mindenki lefényképez mindenkit mindenhogy (ilyen, ha utazó filmesek, Instagramerek meg bloggerek mennek kirándulni). Az egyik elkóborolt társunkat már hívják is be a helyiek, hogy hellyel és frissen fogott hallal kínálják.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a szigetet felveti a pénzt, láthatóan szegény és egyszerű életet élnek a helyiek, mégis mosolyognak és szól a zene. Nice hűségesen szállít minket a következő helyre, egy marcona, fekete völgybe, ahol a vulkáni hegyek baljósan strázsálnak fölöttünk, a partot ostromló hullámok pedig lebeszélnek minket a vízbe gázolásról. Elhagyatott település a bizonyíték arra, hogy más sem mert a vízbe menni.

Tovább állunk, hiszen sokat kell látni kevés idő alatt. Jön a Praia Grande, a Nagy Part (gondolom). Törtfehér homokja alatt fekete szemű hordalék lapul, a kopár hegyvonulat beteríti a látóhatárt. Kicsik vagyunk, aprók. Vad hullámok csapódnak a partnak, zúgnak-robajlanak, mintha el akarnák nyelni a földet, majd ellentmondást nem tűrően szívnak vissza az óceánba mindent, amit az előbb még partra akartak vetni.

Az őserő vibrál mindenütt, évmilliók tapasztalata, az örökkévalóság csatája a jelennel. Ezeket a pillanatokat keresem minden utazásom során. Sőt, minden Földön töltött nap során. Elfutok a többiektől, egyedül vagyok a parton, ordítok bele a szélbe, fetrengek az iszapban, mint egy malac, aki a kés alól szabadult. Egy valódi pillanat ez, minden érzékszervvel átélt, beszívott, elraktározott pillanat, egy pillanat az elkövetkező hosszú évekre, a kétségekre, a kérdőjelekre. Ha ezt az egyetlen órát kaptam volna ettől az egész úttól, már megéri.

Azonban a világ nem állt meg a pillanatommal együtt, már újra pöfögünk a sziklák oldalában vezető úton, izzad fel a furgon az emelkedőkön az éttermünk felé, ahol Nice már kikérte az ebédünket (mondtam ugye, hogy milyen Kedves). A menetközben összeszedett nomádokkal együtt közel huszan ülünk az asztal körül, nevetünk, adjuk kézről kézre a helyi halakat, a rizst, a sültkrumplit, a salátát.

Tökéletes döntésnek bizonyul az autóstúra, maradandó élmény az első Afrika-vizit. A hajón csak mesélek és mesélek a szobatársamnak, ő a strandot választotta, de látom szemében a mélységes megbánást. Két nap múlva pedig a mélységes szörnyülködést, amikor az arcom darabokban kezd hullani. Hoppá, a naptej a kabinban maradt.

1 hozzászólás

  1. […] Capo Verde után hajónk Brazíliának fordul. Hosszú napokon keresztül szeljük az Atlanti-óceánt, körülöttünk csupán a nagy kékség. Az időjárás is trópusivá változik, eddig elkellett a fedélzeten a pulóver, sőt, az esőkabát is, most már fürdőnadrágban múlnak a tengeri mérföldek. […]

Comments are closed.