Capo Verde után hajónk Brazíliának fordul. Hosszú napokon keresztül szeljük az Atlanti-óceánt, körülöttünk csupán a nagy kékség. Az időjárás is trópusivá változik, eddig elkellett a fedélzeten a pulóver, sőt, az esőkabát is, most már fürdőnadrágban múlnak a tengeri mérföldek.

Az előadásokon gyakorlatilag a világon mindenről tanulhatunk. Faliújságunk tele van ragasztva kiscsoportos foglalkozásokkal, meet-upokkal, eszmecserére való invitálással. De miért van faliújságunk? Azért, mert a hajó egyik legjobb része a digitális detoxikálás, azaz a telefon funkcióinak megszűnése. Vehetsz internetet, ha nagyon nem bírod ki nélküle, de naponta körülbelül ötezer forintba kerül, hiszen műholdról jön, valamint az esetek jelentős százalékában nem is működik.

Napkelték…

Így klasszikus módon érintkezünk. A hajón vannak különféle találkozási pontok, mint a központi lépcső előtt, a medencés bárban, a kávézóban, a konditeremnél, a színház bejáratánál, a faliújságnál. Itt lehet a különféle programokat lebeszélni. Az alapcruise, a meg nem nomádosított utazás is sok érdekességet kínál, elmegyünk például egy ABBA-showra, táncolunk, karaoke is van, naponta több élőzenei koncert, póker és rulett.

A korlátlan étel-, és italfogyasztás miatt minden nap meglátogatom a konditermet is: na most megszokni a futópadot a hullámok miatt jobbra-balra dőlő hajón, az nem egyszerű feladat. Tényleg olyan, mintha két héten keresztül spicces lenne az ember, a folyosón néha faltól falig közlekedünk, a diszkóban a tánc közben egy-egy agresszívabb hullám csodálatos csoportos összesűrűsödéseket produkál.

…és napnyugták.

Felszabadító érzés itt lenni. Úgy táncolunk, mintha senki se látna, igazán szívből, csak az ütemre figyelve. Lehet, hogy Budapesten rendőrt hívnának ránk, itt meg még többen csatlakoznak. Olyan elképesztő energia lengi be a hajót, hogy a szervezőknek segítőket kell felkérni, hogy beszéljenek azokkal akik túltöltődnek.

Nagyon egyszerű dolgoktól túl lehet töltődni. Van olyan előadás, ahol egy szívből jövő bókot kell a másiknak mondani, van, ahol az érintésé a főszerep, esetleg egymás szemébe kell nézni egy percen keresztül. És ilyenkor rájövök, hogy milyen elfuserált társadalomban élünk. Amikor valaki egy bóktól elkezdi a sírást örömében. Amikor egy ölelést nem bírunk abbahagyni. A nagy rohanásban odakint elfelejtünk emberek lenni.

A felgyülemlett energiát különféle módokon vezetjük le. Vacsoránál egy mindennél hosszabb, többszáz tagú vonatozás indul el, esténként közös jammeléseken énekelünk bele a világba. Szívem szerint minden pillanatot feljegyeznék, de ezeket nem lehet átadni. Túl sok a történés.

Valahogy megerősítést kapsz arról, hogy amit te úgy gondolsz, hogy jó, valóban jó. Mert higgyétek el, hogy minden életformának ára van. Sokan hiszik, hogy digitális nomádnak – vagy utazónak, vagy kalandornak, nevezzük bárminek is – lenni a világ legjobb munkája, egy örök tengerpart koktélokkal, de az igazság mindig árnyaltabb. Számos kétség, magányos pillanat, kérdőjel kíséri ezt az életet is, cserébe számtalan élményt ad.

Szóval, kiállok a hajó korlátjához a felső szinten és bámulok. Madarak játszanak a széllel, várják a repülőhalak felbukkanását a hajó orra körül. Villámként buknak alá, hogy vacsorához jussanak. Nézem őket fél órán át. A reggeli kávé a hullámok ritmusával. Az őszinte mosolyok. A meghitt beszélgetések. A közösség.

Annyi élmény, hogy tiszta szívemből örülök neki, amikor feltűnik Brazília. Még egy hét a hajón, és mehetnék én is pszichológushoz boldogság-túltengéstől.