Porto de Galinhasban más az élet ritmusa. Komótos, ballagó idő, ásító napocska az égen. Reggelente apály, hogy az öreg sziklák süttessék egy kicsit a hasukat, délutánra pedig dagály, hogy újból megmártózzanak. A helyiek nem is veszik túl sietősre, elvannak, mosolyognak, adnak egy-egy kókuszt, fekszenek a napernyők alatt. Ilyen páratartalom mellett nagyon nehéz másra gondolni, mint a fekvésre. Jéghideg, frissítő kókusz a kézben, esetleg egy acai.

Hogy az meg mi? Az acai egy Amazonasban termő bogyó, egyfajta „szuperétel”, egy mindenre jó egészségbomba. A brazilok ezt úgy ellensúlyozzák – nehogy már örökké éljünk – hogy lapátolnak a bogyó fagylaltosított változata mellé bőven cukrot, esetleg csokisziruppal is nyakon öntik, meg cukrozott granolával. Így inkább egy inzulinbomba, mint egészségbomba az étel, viszont annál finomabb. Úgy értem, hogy annyira finom, hogy egyetlen rohadt nap sem telik el acai nélkül, függőivé leszünk és mindenhol ezt keressük, kétségbeesetten csoszogva az új Havaianas tangapapucsainkban az utcákon, amíg meg nem kapjuk.

Angyalok trombitája szóljon: Az Acai!
Az utazás lényege: az új barátok

Az egyik ilyen felfedezőkörúton észreveszünk egy helyet, mely friss kókuszt és acait is hirdet. Bekolompolunk (igen, egy tehén kolompja a csengő). Mint kiderül, a világ legjobb braziljai lakják a kis házat, hamar összebarátkozunk, így egy csapatnyi nomád innentől kezdve minden reggel itt kezdi a napot: Vanessa és Rafael ugyanis házi készítésű, friss finomságokat pakolnak az asztalunkra: tápióka, manióka, gyümölcsök, zöldségek, édesburgonya, ráksaláta és minden földi jó.

Közben a macska 5G sebességgel száguldozik mellettünk a fán, a kutya kilőve alszik a lábunknál, a sztorik pedig csak jönnek egymás után a tiszta udvar rendes házban, ahol óriáspapagáj függ felettünk, a lombok árnyékát rezegteti a nap a bőrünkön, a kinti világ komótos délelőtti hangjai pedig egy kifestett fal és egy kagylókból készült függönyös ablak túloldaláról szűrődnek be a paradicsomba.

Reggelizőcsapatunk egy része: 5 ember, 4 nemzet (a brazilok csaltak, de ők otthon voltak)
A tanulás tovább folytatódik

Egy kommunában élünk. A Coconut Lodge névre keresztelt apartmankomplexumban átvettük az irányítást: a tengerpart egy köpésnyire (lenne, ha nem arról fújna mindig a szél), saját medence, kert, napozók, erkély, függőágyak mindenütt. Annyira jó, hogy már rossz. Értem ezalatt azt, hogy a munkamorálod egy ilyen helyen nem lesz az egekben. Szerencsére a Coconut Lodge lényege pont az, hogy ha már a húsz főből egyvalaki szerzett valahonnan véletlenül egy kósza munkamorált, akkor tovább tudja adni.

Folyamatosan fejtágításokat, edzéseket, beszélgetéseket tartunk egymásnak, az Instagrammer elmondja a tippjeit, az Amazonon árusító a képletét az árazáshoz, a táncos capoeirát tanít, a szakács új recepteket. Üzleteken törjük a fejünket, új utakon, irányokon, lehetőségeken. Közben azok a lassan ballagó napok csak telnek, teldegélnek és azt veszem észre, hogy két hetem el is repült Brazíliában. Bizony, az a ballagó idő sasként röppen tova, azt hiszem ezt hívták képzavarnak az irodalomórán. Egyszer csak összepakolva állok a ház előtt, hátamon a házam, majd suhan a kocsi az éjszakában Recife, a térség fővárosa felé. Ott folytatódik ez a kaland, de csak legközelebb, hogy meg ne unjátok az olvasást.

Tennivaló azért akad a brazil tengerparton: mint a hullámlovaglás!
Ha nem tudod mit csinálj, bámuld az óceánt merengve, és egyből olyan, mintha nagy gondolataid lennének éppen.