Járt utat járatlanért el ne hagyj, ugyebár. Ha két font egy nadrág, két és fél font egy ing a jótékonysági boltokban, akkor a régóta esedékes pénztárcát is ott kellene beszerezni. Emlékezzünk, azért vagyunk kint, hogy sokat keressünk, keveset költsünk, meghúzzuk azt a nadrágszíjat, vagyis nem is a szíjat, mert az megint pénzbe kerülne, inkább vegyünk alapból kisebb méretű gatyát, vagy oldjuk meg spárgával. Felkerekedek hát ismét, hogy a Charity Shopok Bermuda négyszögében kalandozva beruházzak a tutira. Az első boltban nem árulnak pénztárcákat. A második boltban szokott lenni, de most nincs. A harmadikban csak olyat találok, amelyik kisebb, mint a jelenlegi, lecserélendő darab. Maradt egy esélyem, a negyedik bolt, az öreg-bolt, ahová a helyi idősklub szervezi a nosztalgiadélutánjait, órákat eltöltvén egy-egy gramofon, régimódi csizma, egy szépséges kosztüm, vagy egy húszéves receptkönyv társaságában. Itt végre találok pénztárcát. Nem is akármilyet.

Ha valaki azt mondja nekünk, hogy „nem is akármilyet”, alapból egy pozitív folytatásra számítunk. Az én esetemben a „nem is akármilyen” arra utal, hogy nem egy mezei, fekete, velúrból, vagy bőrből készült, unisex darabról van szó, hanem egy kőkemény női pénztárcáról, abból is az ötven fölöttiek ízlésvilágára szabott darabról. Két folytatás lehetséges.

A: Nem égetem magam, inkább tömködöm tovább a zsebeimet a blokkokkal, fizetséggel, borravalóval, kuponokkal, fecnikkel, meg a további kétszázötven dologgal, amelyet magamnál kell tartanom.

B: Égetem magam, és megveszem ezt az – amúgy kényelmesnek tűnő – aranyozott női pénztárcát.

Nyilván lehet tippelni mi történik, nem született volna meg ez az írás, ha továbbra is a kötényzsebeimbe tuszkolom a mindenséget. E helyett én a kellemetlen kényelmet választom. Amikor az első kolleganőm meglátja, csak annyit kérdez, ez a tiéd, én meg csak annyit mondok, egen. Miért van női pénztárcám, tudakolódik tovább, vészhelyzet volt, válaszolok készségesen.

Megkérdezi, hogy miért nem szereztem férfi pénztárcát, én meg elárulom, hogy a Charity Shopban nem volt másik. Amikor kiderül, hogy pénzt adtam ezért a darabért, éktelen röhögésbe kezd. Idehívja a főnököt is.

– Nézd csak Robert (ez az angol álnevem, a Róbert helyett használom) vadiúj szerzeményét.

A főnök nézi a tárcát, majd engem, majd a tárcát, majd engem.

– Nagyon összeverted a nagymamát, akit ki kellett zsebelned érte?

Innentől kezdve Tárcásnak hívnak, és még aznap megismerheti minden kollegám az új munkaeszközömet. Mivel csak lányokkal dolgozom, osztatlan a sikere, kivétel nélkül gratulálnak hozzá. Néhány vendég is tetszését fejezi ki, amikor ebből adom a visszajárót. Kicsit azt érzem, mintha ironizálnának. Hülye Charity Shopok. Hülye kényelem.