Nagyon kis lépés az emberiségnek, hatalmas ugrás nekem. Friss munkanélküliként igazán átérzem az utcazenélés lényegét: pénzt kell vele csinálnom. Nem mintha gondban lennék, ez a másfél hónap pincérkedés szépen termelt, már csak meg kell várnom a fizetést. Addig meg nem felélni mindent. De ugye az ember lemondhat bizonyos kényelmi dolgokról, mint a buszozás, a moziba járás, az opera, az étterem, de magáról az evésről és az ivásról soha. Angliában angol ételeket és italokat kell fogyasztanom, mert itt vagyok. Ausztráliában majd eszek kengurut meg krokodilt. Thaiföldön thai kaját.

Szóval ahhoz, hogy ne kezdjen drasztikusan apadni a pénzem – mert mégis felfedezni jöttem, tehát költök a helyi specialitásokra – tennem kell valamit. Így dél körül, amikor a téli nap valamennyire melegít, kisétálok a Cornmarket street-re, hátamon a Mariachi-módon keresztbe csapott, toknélküli gitár, nézem az árnyékomat, igazán hangulatos. Rázendítek a dalokra. Nagyon nehéz volt először kiállni, annyira jó kifogásokat találtam, hogy hihetetlen. Ma hideg van. Ma borult az idő. Ma fáradt vagyok. Ma fáj a kezem. Ma kapar a torkom. Aztán a haverom észhez térített, miután megittunk egy üveg gyömbérbort, meg egy fél üveg skót viszkit, mert ugye ezeket még nem próbáltuk. Megkérdezte tőlem, hogy ha esetleg beigazolódna, amitől félek, hogy szar leszek, elrontom, hamisan énekelek, akkor mi fog történni. És igazából tudjuk a választ. Egy vadidegen városban vagyok vadidegen emberek között, egy olyan utcán, ahol percenként ömlik át a tömeg, az arcok folyamatosan váltakoznak. Senki nem fog lefényképezni, hogy márpedig ez a gyerek rossz. Ha nem tetszik valakinek, akkor továbbsétál.

Egy fontos ötfontos

Szóval a húrok közé csapok és nagyjából egy órát játszom, három különböző helyszínen. Tizenöt-húsz perc egy adott sarkon. Ki kellett váltani egy ingyenes utcazenész igazolványt, amivel igazolhatom magam, valamint egy szabályzatot is kaptunk: mit, hogyan, hol, mennyi ideig. Hét pontja van Oxfordnak, ahol zenélhetsz, ebből négy jó. Egy-egy helyszínen maximum egy órát tölthetsz el, aztán át kell adnod. Mert itt bizony utcazenész-versengés van. Nyilván nem februárban, most még találhatsz lakatlan pontot a hét közül, de nyáron tele van a város szerelemmel zenélő, vagy zenélésre várakozó muzsikussal.

Szóval lepengetem azt az órácskát, meg-megcsörren az apró előttem, megáll egy pali, azt mondja: most játsszak valamit a szívemből. Én meg eléneklem neki az egyik saját magyar számomat, mert szívemből úgyis csak azt tudom. Legalábbis ez így nagyon jól hangzik. Meggyőzhetem, mert a kezembe nyom egy ötfontost. Egy óra után tizenegy fontot számolok össze a sapkámban. Másfélszer jobb órabér, mint pincérként. Úgy döntök, hogy elég is mára, mivel a húrok vöröslenek a vértől. Hát igen, hidegben nem érzed a fájdalmat, az egyik húr lekapta a kezemről a bőrt, én meg befestettem a gitárt. Eléggé meglepett, mert semmit nem vettem észre.

Egy fontos ötfontos

Következő nap megint kimegyek, de annyira hideg van, hogy három szám után feladja a kezem. Nem tudom lefogni az akkordokat. Holnapra még rosszabb időt mondanak, nekem pedig az lesz az utolsó napom Oxfordban. Megyek tovább. Először Cheltenhamba, majd Ludlow mellé egy tanyára. Hogy mi lesz ott? Majd kiderül. Ha más nem, kiülök, zenélek a lovaknak. Mert az biztos, hogy nem utoljára merészkedtem ki az utcára.