A Balaton déli partjában az a legszebb, hogy látszik az északi part, mondják a méltatlankodók. Hosszú-hosszú kilométereken át tekerünk egyenesen, szinte végig beépített part mellett, de ha látunk is, nem csak nézünk, akkor sokkal érdekesebb ez az út, mint amilyennek tűnik. Korok csapnak össze mellettünk, a szocializmusban fogant hekkezők, kolbászozók, lángosozók, kocka-üdülők, a betonból meg vasból öntött játszótéri elemek és pingpongasztalok ugyan úgy sorakoznak, mint a neo-art, üveg és kő villák, a harmincmilliós autócsodák és a modern éttermek, szórakozóhelyek. A Balatonpart mesél, csak figyelni kell rá.

Megállunk Fenékpusztán a 400 éves Vámházban: a kultikus hely kultikus fasírtos szendvicsét meg kell kóstolni, ha már erre vetett a sors. A meleg ma is kitart, így a kalóriaveszteségre a fasírt, a szomjúságra a fröccs a megoldás. A hely szelleme megihlet bennünket: a betyárok kedvelt mulatója volt régen, a bemulatott Nádi Jancsit itt is lőtték le, de Angyal Bandi is sokat tivornyázott erre. Felvesszük a betyárneveinket, innentől Füves Miska és Puskaporos Rózsi néven folytatjuk az utat.

ingervadasz_patkojancsi

Keszthelyen korzózunk a főtéren, a főutcán, a Festetics kastély udvarán, figyeljük, hogy micsoda impozáns felhősereg gyűlik az égen, egyre fenyegetőbben. Az indulás mellett döntünk, legalább tíz kilométert megyünk, amikor találunk egy helyi termelői piacot, lekvárral, mézzel, kolbásszal, palacsintával, hallal. Minket ez utóbbi foglalkoztat a leginkább, két megtermett sült keszeg tűnik el a papírtányérokról pillanatok alatt. A Balatont sült keszegezés nélkül el ne hagyja senki! Sajnos kezdő betyárok vagyunk, a halért is, meg a mellé ivott fröccsért és kézműves sörökért is fizetünk.

Füves Miska és Puskaporos Rózsi kalandjai

Jóllakottan tekerünk bele a kellemes felhőszakadásba, szanaszét ázunk, tocsog a cipő, hideg a gatya, így vállalunk egy kis kitérőt Tapolcára, ahol az Ízisz bár csalogatóan hívogat. A nyolcvan fokos pálinka nem csak felmelegít, ki is süti az összes biztosítékot az agyunkban, na ez egy kemény pia. Persze nemet nem mondunk semmire, így még egy Kriptonitot is el kell fogadnunk. Meg még egy szilvát, és egy kökényt. Néhány sört. Kész szerencse, hogy a szállásunk gyakorlatilag a szomszédban van.

Este felverjük a tanyán a sátrunkat, Gábor belelép mezítláb egy kutyaszarba, én jól kinevetem, reggel lebontjuk a sátrunkat, én lépek bele egy kutyaszarba mezítláb, Gábor nevet ki jól. A harmatos fűben nem akkora tragédia mezítláb kutyaszarban tapiskolni, mint hangzik, de azért érdekes élmény. A tanyán haverkodunk a kutyákkal (megpróbáljuk visszaszerezni az általuk elcsent csokiszeleteket és cipőket), megköszönjük a szállást, és csodával határos módon teljesen fitten mászunk fel Csobánc várának romjaihoz. Az út legszebb panorámája alattunk, a távoli Balaton, a magányos őrszemekként álló hegyek, zöld mezők és erdők, a piros-fehér pöttyökként szétszóródó falvak. Lenyűgöző látkép, mégis alig ismert várrom, mindössze tíz kilométerre Szigligettől. El is időzünk fent vagy másfél órát. Lefelé vad rodeóba kezdünk, sziklák és kőlépcsők tengerén száguldunk, de karcmentesen megússzuk. A hegy aljából még egyszer felnézünk Csobáncra, ahol 1707-ben egy körülbelül hatvan fős kuruc védőcsapat megállított egy ezerfős labanc ostromot, örülünk még egyszer, hogy megismertük ezt a gyöngyszemet, majd eltekerünk ismét a Balaton felé.