Szerbia temérdek pozitív meglepetése között előkelő helyen szerepel a kávéjuk, ugyanis még a legutolsó helyen is minőségi feketét szolgáltak fel. Nekünk meg úgy kell az a napi egy-két koffeinlöket, mint szomjazó földnek az eső, csecsemőnek az anyatej, szerelmes legénynek a kedvese csókja, szomorú lánynak az idegen bókja.

Szóval Romániába átérve az első, ami szembetűnik, hogy többé már nincs normális kávé. Sőt, átestünk a ló túloldalára, itt még néha a kávézókban is gépi kávét adnak. Mondjuk olyan, hogy kávézó, egyelőre úgy tűnik, hogy nincs is, itt vegyesboltok vannak. A vegyesbolt, az nagyon vegyes, mondom, hogy mit lehet venni: mindent. Vegyi áru, péksütemény, hús, sör, bontott rövidital, a gépikávé, újság, gyümölcs, na meg információ.

A Havasalföld furcsa idillje
Az utolsó szerb reggelink, a 8 eurós ár részeként. Bojan a világ legjobb házigazdája!

A vegyesbolt ugyanis a falvak központja, ahány vegyesbolt, annyi társadalmi gócpont. Öreg, fiatal, meg középkorú, nő meg férfi, kint ülnek a székeken és figyelik a lassan múló éveket, a körülöttük zajló világot. A zajló világ ezekben a napokban a két bicajos, akiket mindenhol Holá, holá, csáó, hejj, hó, hó kiáltások fogadnak.

A nagy román dunai síkságon ugyanis megállt az idő, megrekedt valahol száz évvel ezelőtt, ahol még nincsenek automobilok, ahol szekér van, előtte ló, esetleg szamár, a mellékutak csak döngölt földutak, az állatok közöttünk és velünk és értünk élnek. Szegénységben tengődnek a mindennapok, ez jól látszik, óriási a szemét, roncsok állnak az út mellett, kóborkutyák járják a tájat, de az emberek mégis vidámak.

A Havasalföld furcsa idillje
A végtelen horizont előtt legelő marha. A háttérben meg egy csomó tehén.

Társadalmi életet élnek. Mennyire furcsa, nem? Úgy értem, hogy együtt élik a társadalmi életet, nem a világhálón, hanem átsétálnak a szomszédba és beszélgetnek, élőben, meg minden. Hát hülyék ezek? Van, ahol húszas csoportokban nevetgélnek az asszonyok, csókot küldözgetnek a lányok, pacsiért rohannak a gyerekek, kurjongatnak a ficsúrok.

Mi vagyunk a történés az álmos hétvégéjükben és hálásak érte. Életemben ennyit integetni még nem kellett, ennyi mosolyt ilyen rövid idő alatt nem kaptam. A román dunai alföld éli a száz évvel ezelőtti világát, és ha a szemét, a nyomor mögött az embereket nézzük, akkor örömmel tekerünk át a vidéken. Sokkal elégedettebbek a sokkal rosszabb helyzetükkel, mint mi. Ez persze nem feltétlenül követendő, hiszen egy ilyen faluból kitörni, egy ilyen helyen magasabb célt találni szinte lehetetlen, de az életszeretetüket elleshetnénk otthon sokan.

A Havasalföld furcsa idillje
Ha minket éljeneznek, mit szólnak majd Jenny és Mark párosához?

Így tekerünk száz meg száz kilométereket, természetesen ronggyá ázunk megint, de most már látjuk a napot is, nagyon furcsa, azt hittem, hogy már végképp lemondott rólunk, erre meg végigsüt egy egész délelőttöt és csak délutánra küld a nyakunkba egy olyan vihart, hogy szó szerint sártengereken kelünk át és a felnik tetejéig gázolunk a vízben.

Ezt a bejegyzést azonban már Gyurgyevóból írom, két nap alatt jutottunk el idáig Romániában. Ennyit tesz az ideális terep. A Motel, ahol megszállunk, a külvárosban van, kóbor kutyák engedtek be az ajtón, sistereg felettem a lámpa, meg olyan arcok esznek az étteremben, hogy alapból nekik akartam adni az egyik vesémet, ne kelljen velem szenvedniük, de a vacsora legalább nagyon szar volt, ellenben pluszpénzbe került.

A Havasalföld furcsa idillje
A román utakon bőven akad izgalom

Persze kit érdekel mindez, ha az óriásvihartól szétázott cuccaink a harminc négyzetméteres szobából negyven négyzetméteren vannak kiterítve, valamint a tegnapi szántóföld után ma ágyban fogok aludni? A románok életkedve tetszik, a gasztronómiájukhoz még nem volt szerencsém. A Havasalföld végeláthatatlan mezőin idilli az élet, de azt hiszem, csak kívülről nézve. Holnap valószínűleg átmegyünk a hídon Bulgáriába, hogy nagyjából egyenesen haladhassunk Konstanca felé. Megkezdődik ugyanis az odautunk utolsó szakasza.