Felfedeztük Konstancát. Jártam már sokfelé a világban, szerintem mindenhová visszamennék. Na, eljött a pillanat, hogy egy városban annyira nem fogott meg semmi, hogy eszem ágában sem lenne visszamenni. Konstanca ugyanis Kőbánya-Kispest és Siófok lepukkant, mindkét helyről a rosszat átvevő elegye.

Három nap alatt nem tudott meggyőzni arról, hogy én akarom őt. Pedig a Couchsurfing hostunk, Monica, ő kitett magáért. Körbesétáltuk a belvárost, megmutogatta az épületeket, felmentünk tornyokba, meg ilyenek, volt minden, ami turistának kell.

Konstanca megvan, de inkább megyünk haza!
Szegény Ovidius itt élte le élete utolsó éveit, nem csoda, hogy búsul.

Másnapra tartogatta az adut, a Mamaia névre hallgató strandot, mely hangulatlanságában úgy veri kenterbe a siófoki aranypartot, hogy az meg sem tudna szólalni mellette. Szocializmusban fogant, omladozó vakolatú szállodák, a fele üresen tátong, szemetes tengerpart, túlárazott éttermek mindenütt. Kóválygó emberek, műanyag világ.

Nyilván az időjárás sem segített, mert ugyan a nap velünk tartott, de a szél a nyakunkról lefújta a fejünket. Alig vártam, hogy hazaérjünk a meleg lakásba, és nézzem a kilencedik emeletről a kikötőben álló darukat. Monica lakása lett a menedék a város ellen. Ő és fia, Serban, határozottan jobbá tették az itt tartózkodásunkat. Irtózatosan sokat ettünk (elkészítettem életem legjobb hortobágyi húsos palacsintáját), boroztunk, söröztünk, közben megfejtettük a világot. Szegény, ő igazán nem tehet róla, hogy ez a város egy sz… nem tökéletes.

Konstanca megvan, de inkább megyünk haza!
A fiúk azért feltalálták magukat: Épp mindenki mindent csinál.

Mindenesetre úgy döntöttünk, hogy másnap indulunk vissza. Monica vendégszeretete miatt Konstanca azért nem egy teljesen sötét, kitörölendő, ocsmány pontja a túránknak, csak maga a helyszín süllyedhet felőlem bele a Fekete-tengerbe. Na de elég ennyi szidalmazás, bizonyára másoknak meg ez tetszik, nem vagyunk egyformák.

Azért is elég a szidalmazásból, mert még mást is szidnom kell. Például a nem létező román közlekedési kultúrát. Olyan, hogy valaki egy kerékpáros mellett lelassít, na olyan nincs. A gázpedálról lábat le nem veszünk, a hülye biciklis meg húzódjon le, ha élni akar. Volt néhány száz kilométerünk, hogy kitanuljuk a morált, hogy megjegyezzük: ha egy kamion dudál, nem feltétlenül a haverod, csak jelzi, hogy vagy elmegy melletted, vagy átmegy rajtad, attól függ, mennyire akarsz az úton maradni.

Konstanca megvan, de inkább megyünk haza!
Az útnak se eleje, se vége.

Maga a táj szép volt. Hosszú-hosszú hullámhegyeket és völgyeket gurultunk végig, kilométerekig tartó egyenesekkel. Körülöttünk szélerőművek, repce, zöld meg sárga. Apró települések a főútra tapadva. Még mindig nehezen szoktam meg, hogy a román gasztronómia a nejlonzacskós, instant szívinfarktust és érzelmi rákot okozó pékáruban kimerül, így tovább próbálkoztam az ételekkel.

És csoda történt, egyrészt, mert friss pékárut adó pékséget találtunk, másrészt, mert a friss pékáru finom volt. Csokoládéval töltött kerekperecet ettem, annyira ízlett, hogy rá is dupláztam. Csak úgy suhantunk az inzulinsokktól, tekertünk át a tájakon, megint változott körülöttünk minden, a dombok lankákká váltak, a lankák síksággá.

Konstanca megvan, de inkább megyünk haza!
A tészta kissé a kürtöskalácséra hasonlít, belül olvadó csoki.

Ismét a nagy laposon jártunk, a Havasalföldön. A főút idegőrlő forgalma azért szolgált némi jótékony hatással: százkilencven kilométert nyomtunk le egyetlen nap alatt, hogy hamar végezzünk a résszel. Közben meg faltunk, faltunk és faltunk, csokikat, pékárukat, süteményt, chipset. A gyümölcsön kívül kifejezetten egészségtelenül étkezünk, de ilyen az, amikor kifejezetten alacsony költségvetéssel utazol.

Az első esti szállásunk néhány kóborkutya és egy méhkaptáros kamion között, egy elhagyatott homokbányában épült fel. A kutyák olyan jófejek voltak, hogy este megvédtek minket egy ellenséges hordától, legalábbis az egymással acsarkodó tíz-tizenöt különböző hang nagy balhéról tanúskodott.

Konstanca megvan, de inkább megyünk haza!
Kiléptem a sátorból és ez fogadott.

Ma áttekertük a maradék utat a Kárpátok lábáig, így elmondhatom, hogy mögöttünk van ez az érzelmekre csak negatívan ható lapos régió az őrült forgalmával és széttrancsírozott kutyatetemeivel, előttünk mosolyognak a hegyek, már kicsit el is kezdtünk rájuk mászni, de erről csak később írok, mert ez egészen más lesz, már most látom. Ezt élvezni fogjuk, az biztos.