Van úgy, hogy az ember egyszer csak megkívánja a kihívást. Felkel, megmossa a fogát és azt mondja: na, maholnap megőrülök. Ennek lehet több oka: unalom, kíváncsiság, fejlődés, ego. Miklo megfutja az Egedet tízszer, fut egy második helyet Andorrában az Európa-bajnokságon, én meg elmegyek biciklizni.

Engem most nem az unalom hajt – a kíváncsiság, a fejlődés és az ego azonban bizonyára benne vannak mind a motivációban. Meg az, hogy szeretném emlékezetesen lezárni azt a tökéletes tíz napot, amelyet a szinte ismeretlen barátaimmal töltök egy régi szeszgyár szellemei között. A digitális nomádokkal – bár már herótom van a szótól. Olyan elcsépelt lett, mint a szabadság meg a szerelem.

A lényegen természetesen nem változtat: a társadalmi együttélés felsőbb szintjét tapasztaljuk meg tíz nap alatt és szinte könnyek között, hatalmas mosollyal és öleléssel búcsúzunk egymástól. Én meg felülök a közel 50 kilós bicajomra, amelyet egyedül csak komoly erőfeszítéssel bírok megemelni és elindulok Egernek, Szekszárd mellől.

IMG FILEminimizer
Laptop, kamerák, kétheti ruházat, élelem, víz, szerszámkészlet, miegymás: meg is van a 30 kiló plusz a 20 kilós bicajhoz.

A Reggel

Egy nap alatt haza akarok érni. Ez mindössze 260 kilométer lesz a térképem szerint. A kellemetlen az, hogy kettő órát aludtam, hiszen az utolsó este nem fogom a társaságot otthagyni. Egykor lefeküdtem, kettőig forgolódtam, négykor magamtól keltem. A kakasok, a nap előtt. A gyár még szuszog, a horizont csak sejlik, a világ megállt. A fürdőszobában magányos szúnyog zümmög fel a villanyra.

Az időjárásjelentők nem nyugtattak meg, hiszen komoly kánikula várható mára, így a napot már a Duna fölött üdvözölöm: tekerek megállás nélkül. A szemem majd leragad, a testem nehéz, a lábam lomha. Ez nagyon hosszú nap lesz, öt óra van. A narancs-búzamező, a sárguló ég, a lángoló tűzgolyó a víz fölött egy kis életet öntenek belém. Ezekért a pillanatokért imádom én a hajnalt. Kötelező csoki, izotóniás ital, nem bízunk semmit a véletlenre.

262 kilométer bringa egy fenékkel (Szekszárd - Eger)
Napkelte a Holt-Duna fölött.

Egy ideig az Eurovelo 6 útvonalán hajtok, ezúttal északnak. Délnek már bejártuk, amikor a Fekete-tengerre mentünk, ismerős falucskák és tájak integetnek. Balra sudár fasor rejti el a nagy folyót, jobbra kinyílik a táj, kezdődik a végtelen Alföld. Próbálok toronyiránt tartani Egernek, amely egész napra a lapos vidékre száműz, így azonban megúszom a komolyabb kaptatókat. Ötven kilós bicajjal nincs kedved sokat mászni.

Egyre melegebb van. A hajnali pulóver a gumipók alatt lobog, hamarosan követi a pólóm is, a bőrömre pedig felkerül az első réteg naptej. Még csak tíz óra, de érezhetően nem fog kegyelmezni ma az időjárás. Települések, falvak és városok folynak össze, ahogy fogynak a kilométerek. Arató kombájnok, port verő traktorok, pöfögő-síró Ikarusok a társaim a végtelen utakon. Ahogy a nap emelkedik, az árnyék egyre fogy.

Délelőtt tizenegykor rádöbbenek, hogy hat órája úton vagyok, így ideje reggeli-ebédelni. Az utazó legjobb barátja az autóscsárda az út szélén, hamar eltűntetek egy négytojásos, szalonnás-kolbászos-gombás-hagymás rántottát finom, puha kenyérrel, meg egy kapucsínóval. Egy liter limonádé is belém fér.

262 kilométer bringa egy fenékkel (Szekszárd - Eger)
Annyi kalóriát kell bevinni, amennyi beléd fér.

A Pokol

A legjobb pillanatban jön az étkezés, hiszen az étel az élet dicsőítése, öröm, csupaboldog pillanat. És a pokol túléléséhez vidáman kell átlépni a kapuját, hogy valameddig kitartson a jókedv: Kecskemétig az 52-es számú főút az egyetlen opcióm. Nincs tiltva a kerékpározás, de bár tiltva lenne! Kamionoktól terhes, nyílegyenes, életveszélyesen felnyomvályúzott szakaszon próbálok túlélni ötven kilométeren keresztül. Két óra vergődés a süvöltő kerekek között, ahol menekülni sem tudsz, mert a beton úgy fel van nyomva, hogy azonnal elesne még egy motoros is, nemhogy egy kerékpáros. Néhány kamion platója előzés után szinte belecsattan a vályúkba, rázkódik a föld, száll a por, amint csobban a betonba a tengely.

Idegőrlő, véget nem érő, átkáromkodott szakasz. A magyar közlekedési kultúra javára legyen mondva, hogy mindössze egy darab román kamionos veszi komolyan a megölésemet, a legtöbben türelmesen visszalassítanak és szép nagy ívben kerülnek ki: ilyenkor mindig megköszönöm a kedvességet, hiszen a tizennyolckerekűeknek nem tartana sokból áthajtani rajtam, még így harminc kilónyi cuccal sem.

A Kecskemét előtt elkezdődő kerékpárutat, mint a mennybe vezető lépcsősort fogadom. Csak lézengek végig rajta, élvezem a gurulást, hogy nem jön senki mögöttem, fák alatt megyek, magamban, a kamionok öt méterrel beljebb süvítenek el. Annyira elfáradok mentálisan, hogy egy wellness-szállodáról fantáziálok, ahol pezsgőfürdőben töltöm a nap hátralevő részét. A Google szerint azonban nagyjából 35 ezernél kezdődnek egy éjszakára a közeli wellness hotelek, így keresztültekerek Kecskeméten, hátha jön egy olcsóbb világ, valahol a messzeségben.

Az egyetlen dolog, amely még mindig nyeregben tart, hogy továbbra is kerékpárúton haladok, távol az autósoktól és kamionosoktól. Nagyon álmos vagyok, a nap elképesztő módon tűz, óránként fújom magam napolajjal, mert olvad le a bőröm. Aztán koradélután látom, hogy a beton is olvad alattam, mármint szó szerint, a kátrányba szépen ragad bele a kerekem, cuppog alattam az út.

262 kilométer bringa egy fenékkel (Szekszárd - Eger)
Megcsókolnám a felhőket, csak hamar elszelelnek.

A Puszta

Ekkor döntök úgy, hogy egy zacskó cukrozott gyömbérbe folyton bánatom, leterítem egy fa árnyékába a hálózsákom és másfél órát szunyókálok, miközben hallgatom a távolban arató kombájnok zörgését, valamint a közelben (értsd: a testemen) portyázó dongók dongását.

A pihenő után ismét nyeregbe pattanok és kúttól-kútig tartom magam életben az Alföldön. Szerencsére a Közkutak alkalmazás egészen pontosnak bizonyul, főleg a nagyvárosokban hasznos, hiszen a falvakban mindig a főút mellett van a kút. Az egyik faluban meleg víz jön a föld alól, a közelben ácsorgó fiatal mondja, hogy otthon náluk a csapból is így folyik, fürdeni is alig tudnak benne.

Eljön az ideje a kocsmának. Ha már a kútból is forrón tör fel a víz, akkor csak a hűtött sör marad megoldásnak. Újdonsült cimborám kérdezi honnan-hova, én meg mondom neki. Mennyi lesz az, négy nap, tudakolja, hát, fél ötkor indultam reggel, estére haza akarok érni, válaszolom. Az ego, ugyebár, büszke akarsz lenni magadra. A szeme ki is kerekedik, nem vagyok biztos benne, hogy hisz nekem, mert befagy a beszélgetés.

A városok nevei, mint táncpartnerek a részeg éjszakákon, jönnek és mennek, nem emlékszem rájuk, csak egymásra mosolygunk aztán oson mindenki a maga dolgára. Az agyadban ezer gondolat, egész nap magadban vagy, van időd beszélgetni odabent. A tíz nap nem enged, átélem kicsit újra, jönnek az arcok, régiek és újak, jönnek mosolyok és könnyek, jön zene is, új dalok, új könyvek, új világmegváltó ötletek. Az úton sok minden történik.

262 kilométer bringa egy fenékkel (Szekszárd - Eger)
A régi szeszgyár, ahol a tíz napot töltöttem. Volt mire emlékezni az úton.

Az Este

Koraeste el kell kezdenem tudatosan figyelni a testemre. Túl vagyok a kétszázadik kilométeren, mostanában térdsérüléssel bajlódtam, így amikor érzem, hogy közeleg a törés, a teljes tudatot a fájni akaró testrészre irányítom: Hogyan segíthetek? Először a jobb térden próbál rosszalkodni, változtatok a testhelyzeten, állítok az ülésen, még jobban figyelek az egyenletes, normális tekerésre és láss csodát, működik.

Nagyszerű mentális csata ez a fizikális valóddal. Az agyaddal próbálod legyőzni a tested fáradtságát. Valószínűleg ezért mondják a maratonisták, hogy egy húszévest megverni sprintben soha nem fogsz, hosszú távon pedig megközelíteni nem tudsz egy ötvenévest. Ők már tudják a titkot, hogy mennyi minden fejben dől el.

Lemegy a nap. Ismét egy autós pihenőben ülök, presszót iszom és melegszendvicset burkolok hozzá. Össze vagyok verve, ragad mindenem a naptej, a kosz és az izzadtság extra rétegétől. Ötven kilométer van még hátra, fél kilenc körülre járhat. Most már nincs mese. Azaz lenne. Megígértem magamnak, hogy ha komoly fizikai fájdalom jelentkezik, vagy veszélyessé válik a fáradtságom szintje, akkor jön a sátor ott, ahol vagyok.

Azonban a hőmérséklet ismét emberi, jól esik az estében tekerni. A villogó kombájnok még egyszer elkísérnek ma, borostyánsárga lámpájuk megnyugtatóan morzézik a sötétedő tájban. Az autók megfogyatkoztak, ráadásul messziről látnak ők is, én is őket. Kellemesebb tekerni, na, tekerni kell.

262 kilométer bringa egy fenékkel (Szekszárd - Eger)
Ez mondjuk a hajnali induláskor készült, de hátha nem olvassátok a leírásokat.

A Vég

Ismerős nevek következnek, Jászapáti, Dormánd, Heves, Füzesabony. Már tök sötét van, csupán egy magányos forgalmi lámpa világít a semmi közepén valami útfelbontás miatt. Ahogy megállok a szúnyogok zabálni kezdenek. Ilyenkor már óvatosan kell mozogni, nem kapkodsz hirtelen oda, mert a térded egy óvatlan mozdulatra azt fogja mondani, hogy elég.

Andornaktályán meg kell állnom, mert észreveszem, hogy már nem tudok ülni. Annyira a térdemre koncentráltam, hogy a fenekemben szép sunyin felkúszott a fájdalom az elviselhetetlen szintre. Ott azért hirtelen észreveszed, mert olyan, mintha a Chicago Bulls kapott volna el egy estére.

A maradék csoki, kandírozott ananász és izotóniás pezsgőtabletta elmajszolása közben bámulom a két kutyát, akik a kerítés túloldaláról akarnak széttépni. Ha hirtelen kiszabadulnának, ugyan ezt csinálnám, talán annyit mondanék, hogy „na”, mielőtt jóesetben átharapnák a torkomat.

A kutyák azonban maradnak odaát, én meg maradok ideát, nem kerülök a túlvilágra, bár este tízkor olyan 50-50 lehet rá az esély, az Eger táblánál nem állok meg fényképet készíteni, mert attól tartok, hogy az árokból szednének ki reggel. Végtelenül óvatosan letekerem a maradék pár kilométert, megpuszilom a bringát a garázsban, felmegyek a lépcsőn, beülök a zuhany alá ruhástul, nézem a fekete vizet, ami lejön rólam és megállapítom, hogy ez jó volt, csak ne lett volna ilyen szar.

  • Teljesített táv: 262 kilométer
  • Túra hossza: 18 óra
  • Ebből mozgásban: 13 óra
IMG
Teljesen.