Üdvözlet Arábiából!

Akaba, Jordánia egyetlen tengeri kikötővárosa ébreszt. Úton vagyunk és eljött Petra felfedezésének a napja, kapunk ehhez egy helyi kísérőt is. Ő meséli, hogy pont a víz hiánya az, amely rendkívüli nehézségeket okoz az országnak. A buszon zötykölődve kegyetlen arcú, barátságtalan sziklákat látunk mindenfelé.

Közel két órát kell utaznunk az ország belseje felé, hogy elérjük célunkat. Szétrobbant kamionabroncsok, útszéli piacok, kopott benzinkutak, kamionos pihenők mellett haladunk. A hőségben valaki óriási hombárral a fején rója a sivatagot. Sziklafalon kapaszkodó hegyi falvakat látunk – nehéz elképzelni, hogy az élet itt is élhető.

Petra, a kőbe vésett örökkévalóság

Petra, a kőbe vésett örökkévalóság
Kompromisszumoktól mentes világ.

Nyaranta ugyanis gyakran kúszik ötven fok fölé a hőmérő higanyszála. Emlékeztek arra, amikor a harmincöt fokban, a fotelben szétterülve irányíttatjuk magunkra a ventilátort? Hát itt kicsit melegebb van. Persze alkalmazkodni kell, mint ahogy alkalmazkodtak itt a népek ehhez a kegyetlen világhoz.

Például a Petrával. „Feleannyi idős, mint az örökkévalóság.” – verselte Burgon, pedig nem is látta élőben. Petra egy mágikus hely, milliónyi ember fantáziáját mozgatta már meg. Ősi kereskedőváros, mely egyetlen anyagot ismer: a kősziklát. A nabateusok törzse itt teremtette meg fővárosát, égigérő sziklák ölelésében, óvva a természettől és az ellenséges törzsektől, titkos úton, eldugva, elrejtve, kiválóan védhetően.

Petra, a kőbe vésett örökkévalóság
Itt azért már sejtettük, hogy nem lesz csúnya a látvány.

A sziklákba vájt város

A kanyon, amely beereszt minket az egykor virágzó város szívébe, eltörpíti az embert, sőt, jelentéktelenné, senkivé változtatja. A hömpölygő turistahad ugyan levon az élmény értékéből, de ha fölfelé nézel, föl a magasba, ahol a sziklák arca egymás felé közelít, elrejtve a vándort, akkor elfelejted, hogy a dagadt amerikai családdal, akik vézna lovak által húzott kordén, meg kétségbeesett szamarak hátán vonszoltatják magukat, szóval, hogy velük osztozol az élményen.

Petra felfoghatatlan formái az ember emberfeletti munkájának lenyomatai az időnek magának. Itt nem fakadhatna élet, itt nem létezhetne civilizáció. Pedig hosszú-hosszú kilométereken át sorakoznak a különböző épületek, kincstárok, templomok, monostorok, régészek átforgolódott éjszakáinak lidércei, hiszen akik biztosan tudnának minden kérdésre válaszolni, már régóta nem állnak szóba velünk.

Petra, a kőbe vésett örökkévalóság
Minden kanyar után leesik az állad.

Nem hibáztatom őket, Petra kettőssége érezhető, szól ez ugyan úgy a lehúzásról is, mint a hagyományok ápolásáról és az emlékmegőrzésről. Az idegenvezetőnk azonban rávilágít, hogy az ország gazdasági helyzetének, a mélyszegénység segítésének a turizmus fejlesztése az egyik esélye, így nem szabad sajnálni tőlük egyetlen hülye turistát sem, hagyják csak ott a pénzüket.

Petra, a kőbe vésett örökkévalóság
A tevehajcsárok, lovasok és szamaraglók olyan pofátlan összegeket mondanak, hogy ihaj, de sokan rábólintanak. Szóval igazuk van.

Csúcs

Felfutok az út végéig, nyolcszáz lépcsőfok, meg még egy kevés a csúcsig, hogy tényleg a világ tetejéről nézhessem ezt a csodát. Sziklatenger körülöttem, itt-ott néhány színes folt – emberek. Kecskék állnak a kövek szélén, figyelik, hogy figyelek. Végtelen égbolt alatt a végtelen idő. Ide kellene egy hét, egy hónap, egy év, egy élet, az sem lenne elég mindenhez. Hálás vagyok, amiért láthattam.

Petra, a kőbe vésett örökkévalóság
Ide bizony sokat kell mászni, de megéri.

Hazafelé az idegenvezetőnk mesél még az évente megrendezett teveversenyről, ahol négyezer tevegelő feszül egymásnak a sivatagban, porban, hőségben, hogy a győztes elnyerje az örök dicsőséget, meg egy Lamborghini slusszkulcsát.

Arra gondolok, hogy vissza kéne jönni és elindulni rajta. Nem is a Lambo miatt, inkább az elismeréstől vezérelve. Meg ha igazán a győzelemre hajtok, akkor sokat kell a sivatagban töltenem teveháton. Hosszú éveket. Talán lesz még egy kis időm jobban szétnézni Petrában, meg Jordániában is.

Petra, a kőbe vésett örökkévalóság
Persze mindent meg lehet unni.